Menyes Gyula
–Tud itt valaki szépen írni? – vágta ki a körlet ajtaját az őrmester egy fagyos februári estén.
Mint néhány napos újonc sorkatona próbáltam egyedül meghúzni magam a harmincöt szépen megvetett emeletes vaságy árnyékában, miközben surranótársaim KISZ-taggyűlésre mentek. A bevonulás napjának délutánján ugyanis egy képeslapot adtak elénk, amelyre a „Tatára kerültem, jól vagyok, címem …” – szigorúan cenzúrázott – szöveget kellett írni. Ez után következett a KISZ-be való kötelező belépés, amelyet szívesen „vállaltak” az újoncok, hiszen legalább a gyakori taggyűlések idején nem egzecíroztatták őket. Azóta többször elcsodálkoztam már azon, hogyan mertem akkor egyszerűen kikerülni a beszervezők asztalát. Soha nem tudtam az éppen aktuális nap által sütött oldalra állni. Ez az életemben nem volt mindig egyszerű…
Szóval – egyedül lévén a körletben – szerényen megszólaltam a félhomályban:
– Én tudok írni!
Érdekes módon az őrmester nem kérdezte, hogy mit keresek itt egyedül, hol vannak a többiek, hanem magával vitt. És én írtam, másoltam neki – tollal, kézírással. Akkortájt az olvasható kézírásnak még becsülete volt, hiszen számítógépről még fogalmaink sem voltak. És ettől kezdve az őrmester mindig kimentett a „kopaszok” kötelező programjairól. Egy írnokválogatás után hamarosan a híradóezred parancsnokának írnoka lettem. A hadműveleti tiszt, a párttitkár mellett
dolgoztam, és úgy éreztem magam, mint Mózes a fáraó udvarában. A toll lett a fegyverem…
–Tud itt valaki szépen írni? – kérdezte egy néni a sorban, amikor karácsony előtt egy győri nyomda pénztáránál álltam sorban. A nevében csodálatos írást sejtető cég főnöke próbálta neki elmagyarázni, hogy karácsonyi üdvözlőlapja nem fér bele a nyomtatójukba…
– De én nem nyomtatásról beszélek, hanem kézírásról! – válaszolta a néni. Valaha szépen írt, de már remeg a keze.
A főnök széttárta karját és csóválta fejét. Sajnos ebben nem tudnak segíteni. A munkatársak profik a szövegszerkesztésben, de olvashatóan egyikük sem tud írni. Állítólag a felesége egyszer megpróbálta, de kudarcot vallott. Sajnálja…
–Én tudok írni! – szólaltam meg félszegen. A sorban minden szem értetlenül rám szegeződött, mintha valami csodálatos képesség birtokában lennék, amely nekik nem adatott meg. Szívesen megírom a karácsonyi jókívánságát annak, akit szeret.
–Megfizetem! – hálálkodott a néni. Majd megbeszéltünk egy találkozót és a töltőtollammal megírtam a képeslapjára azt a néhány szívhez szóló mondatot. Természetesen fizetség nélkül.
Másnap eljött a munkahelyemre egy apró ajándékcsomaggal, benne két patinás töltőtollal, mellette egy írással, amely mintegy igazolása annak, milyen eszmei értékük van ezeknek a tollaknak. Elmondta, hogy sokáig Bécsben dogozott a Szovjetunió ENSZ-nagykövetének özvegyénél. És az egykori diplomata felesége ezt a két tollat ajándékozta neki azzal, hogy férje – Lurie úr – a 60-as években ezekkel a tollakkal írta alá a nemzetközi dokumentumokat. Úgy érzi, hogy ezen túl nálam lesznek a legméltóbb helyen. Ezt az ajándékot nem lehetett visszautasítani.
Nem akarok idegen tollakkal dicsekedni, sokkal inkább hálát adni, hogy én még a digitális korszak előtt nevelkedtem és megtanultam írni. Erről szól az életem. De mindenekelőtt azért adok hálát, hogy érthetem az Írást, különösen azokat a részeit, amelyek a segítségre szoruló felebarát szeretetéről szólnak.
NÉVJEGY: 1966-ban születtem Tatabányán. Villamosipari középiskola elvégzése után bányaműszerészként dolgoztam szülővárosomban. A sorkatonai szolgálat leteltével 1987-ben jelentkeztem a budapesti evangélikus Teológiára. Teológuséveim alatt a Komárom megyei újságban, a 24 Órában egyszer egy kerékpártúrás cikksorozatot olvastam. Erre reagálva a szerkesztőségbe eljuttattam a saját kerékpártúrás élményeimet. A főszerkesztő ezt leközlésre alkalmasnak találta és több részletben lehozta a lapban. Páratlan élmény volt nyomtatásban, cikként olvasni az írásomat. Amikor megtudták, hogy teológiát tanulok – a rendszerváltoztatás napjait éltük – a nagy egyházi ünnepek környékén rövid írást vártak tőlem az ünnep üzenetéről. Sokat fotóztam. A rádiózás világa, mint médium ekkor még csak műszakilag, technikailag érdekelt.
1992-ben szenteltek lelkésszé. A vasi egyházmegyében kezdtem a szolgálatomat feleségemmel együtt. Egy 8 mm-es videokamerával rövid filmeket készítettünk a gyülekezeti életről. Néhány évvel később Münchenben, a Katolikus Médiaakadémia nyári szemináriumán újságírást és rádió-műsorszerkesztést tanultam. Majd 1999-ben a budapesti Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán általános informatikus szakmérnöki, 2001-ben pedig az egri Eszterházy Károly Főiskolán újságíró diplomát szereztem.
Még ebben az évben Ittzés János püspök a gyülekezeti szolgálatból behívott a hivatalába Győrbe, ahol nyugdíjazásáig püspöki titkárként szolgáltam. Ez idő alatt a kerületi honlapot szerkesztettem és tudósítottam, valamint sajtófotóztam az egyházkerület életéről a különböző médiumokban. Az Evangélikus Élet szerkesztőbizottsági tagja voltam és három éven át társszerkesztője a Kossuth Rádió Az evangélikus egyház félórája c. műsorának. Képviseltem egyházamat az LVSZ egykori KALME nevű kommunikációs szervezetében. Jelen voltam és alapító tagja vagyok a PRÚSZ létrejöttének.
Ittzés püspök nyugdíjba vonulásával a megbízatásaim is megszűntek. Rendelkezési állományba kértem magam és a Pannonhalmi Főapátságban dolgoztam több mint nyolc éven keresztül. A Covid vírus idején tértem vissza a gyülekezeti lelkészi szolgálatba.
Feleségem szintén lelkész, négy fiúgyermeket neveltünk fel. Jelenleg Győrságon lakunk, innen végzünk helyettes lelkészi szolgálatot a veszprémi egyházmegyében.