Életem igéje – az első, amit megtanultam, vagy az, amit először megértettem, esetleg amin megfordult az életem? Legyen ez utóbbi. A többit majd elmondom máskor.
2007. novembere, nyálkás hideg, brüsszeli eső. Az ernyőm eltörött, a csizmám minden lépésnél cuppan, csontig áztam a szövetkabátban, a kötött sapka szinte lefolyik a fejemről. A telefonom is elázott, ott van a kabátzsebben kikapcsolva. Európa fővárosában baktatok a sötétben a még sötétebb jövő felé, térkép és iránytű nélkül. Valahogy a mögöttem lévő két és fél órában senki nem jött szembe, akitől angolul, vagy németül megtudhattam volna, hol vagyok és merre kellene továbbmenni.
Meg sem merem becsülni, hány perc lehet a távolsági busz indulásáig, ami kivisz Charleroiba a reptérre – másokat. Mert én nagyon úgy fest, hogy itt fogok rekedni Brüsszel számomra ismeretlen városrészében pénz és csomag nélkül, egy reménytelenül elázott telefonnal a zsebemben.
Az érettségim évében köszöntem el Istentől, ezelőtt a pillanat előtt szűk hat évvel. Egy év alatt három haláleset, ami mélyen érintett, a térdműtét, amiből a felépülés egy teljes évig tartott, a kilátástalan családi helyzetek megkeményítettek. Nőttön-nőtt bennem a harag és az elégedetlenség. Ráadásul ott volt még az a passzus, a hetedik. Ne paráználkodj! A keskeny út legkevésbé vonzó korlátja, amin az előző évekkel ellentétben tizenkilenc évesen már át akartam lépni. De az úgy meg nem megy, hogy azt az Istent, akit gyerekoromtól fogva szerettem, most becsapom.
Arra jutottam, hogy megpróbálok úgy élni, mintha nem lenne.
Szerettem az indirekt bizonyításokat a matematikában. Csak azzal nem számoltam, hogy az életben az ilyesminek sokkal nagyobb a tétje.
Nem csak Istent tagadtam meg ugyanis, hanem önmagamat. Csak azt akkor még nem láttam ilyen világosan.
Szóval baktatok a brüsszeli sötétben az életem összes elhibázott döntésével, a magam választotta úton, amiről addigra már biztosan tudtam, hogy nem vezet sehova. Néhány hónapja újra jártam templomba, pár héttel korábban újra elkezdtem olvasni a Bibliát. A Római levelet. Csoda se’ tudja, hogy miért azt. Rettenetes volt, borzasztó lassan és kínlódva haladtam vele. A Non est volentist persze korábban még az egyetemi ZH-imra is felírtam, javarészt elitista fennhéjázásból, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mit jelent.
Egyszerre ott voltam egy széles sugárút baloldalán. Végtelen hosszúságúnak tűnt a gyalogátkelő és beláthatatlan mélynek a bánat, amit hurcoltam magammal. Valahol a zebra közepe táján egyetlen rövid és kétségbeesett kiáltás tört fel a bensőmből: Jézus segíts!
Ahogy átértem a túlsó oldalra, egy gyönyörű, magas afroamerikai lány tűnt fel egy sárga esernyővel. Megszólítottam – persze ő sem beszélt sem angolul, sem németül. De belém karolt, és kedvesen, franciául csevegve elindult velem. Ráhagytam.
Minden kétségbeesésem ott cuppogott a lépéseimben, amikor úgy húsz perc múlva adott két puszit és intett a hölgy, hogy maradhat az esernyő, majd eltűnt egy aluljáróban.
Elképedve bámultam utána. Ahogy megemeltem az ernyőt és felfogtam, hogy hol vagyok, annál jobban megrökönyödtem. Ott álltam a Charleroira induló távolsági busz mellett. A központi óra tanulsága szerint még öt percem volt az indulásig. Szédelegve kapartam elő a telefont a zsebemből, amit a mögöttem lévő órákkal ellentétben akkor be tudtam kapcsolni. Egyetlen üzenet érkezett az akkori útitársamtól: Gyere a buszhoz, hozom a csomagod!
Abban a pillanatban megértettem, hogy mit jelent a róma kilenc tizenhat. Hogy nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Olyan világos lett, mint a nap, hogy nemhogy Brüsszelből, de a saját életemből sem keveredek ki soha, ha Isten nem akarja. De akarta.
Nem azért, amit tettem – hanem annak ellenére. Nem azért, aki vagyok – hanem azért, aki Ő és amit Ő tett.
Ott a busz mellett leborultam az aszfaltra és bocsánatot kértem attól a Jézustól, aki rajtam is könyörült.
Hazaérve még két hétig száradt a szövetkabát. Én pedig pontosan tudtam, hogy az életemben soha semmi nem lesz többé ugyanolyan, mert belülről formált át az a Jézus, aki nemcsak meghalt értem és feltámadt, hanem akkor is velem volt, amikor én megtagadtam.
Parti Judit – Névjegy
Rádiós újságíróként diplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a pályám korai szakasza az önkéntes munkáról és elszalasztott lehetőségekről szólt.
A családalapítást követően tíz évig működtem szabadúszóként, főként az azóta megszűnt Family Magazinban, de a Képmás hasábjain, a MeseCentrum és Kultúra.hu felületein is jelentek meg írásaim. Kicsit több, mint egy éve lettem a Parókia.hu állandó munkatársa.
Tetten érni a ma is munkálkodó Istent és rátalálni az emberszeretet legmélyebb megnyilvánulásaira – ez az, ami hajt.
Ajánlott szövegek:
https://www.parokia.hu/v/20072/
https://www.parokia.hu/v/20038/
Amivel Média a Családért díjra jelöltek: https://www.parokia.hu/v/19627/