KERESSÜK, ÍRJUK ÉS MONDJUK AZ IGAZSÁGOT!

Amikor a 20 éve megalapított Protestáns Újságírók Szövetségének első elnöksége – amelynek magam is tagja voltam – eldöntötte a szakmai díjunk megalapítását és évenkénti odaítélését egy arra érdemesnek tartott protestáns kollégánknak, nem véletlenül választottuk névadónak Rát Mátyást. Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó megindítása és szerkesztése, és ő is protestáns újságíró volt, aki eredetileg evangélikusnak lelkésznek készült.

Utólag rájöttem, joggal választhattuk volna névadóul akár Ráday Pált is, a magyar református egyház és művelődés kiemelkedő képviselőjét, költőt és publicistát, aki háromnegyed évszázaddal korábban II. Rákóczi Ferenc fejedelem személyi titkáraként, követeként szerkesztette a latin nyelvű Mercurius Veridicus ex Hungaria újságot, és ezzel kezdődött meg a magyarországi sajtó immár több mint háromszáz éves története.

A Rákóczi-szabadságharc hivatalos lapjának a címe beszédes: Merkúr az ókori Mezopotámiában az istenek írnoka, az írnokok védelmezője volt, a görög mitológiában pedig – Hermész néven – az istenek hírnöke, küldönce, az ékesszólás, az irodalom istene. Veridicus magyarul azt jelenti: igazmondó. Tehát az újság neve magyarul így hangzik: Magyarországi Igazmondó Merkúr vagy Igazmondó Hírnök Magyarországról, és úgy gondolom, ezt a programot, hitvallást mi, protestáns újságírók is a magunkénak vallhatjuk.

A névválasztással együtt a díj megformálása, dizájnja is tudatos volt. Az érem egyik oldalán ez olvasható: Protestáns Újságírók Szövetsége – RÁT MÁTYÁS DÍJ. A másik oldalán még nagyobb betűkkel: SOLI DEO GLORIA, és alatta apró betűkkel az adott évben díjazott neve. Ez vizuálisan azt jelenti, azt üzeni, hogy nem a díjazott személyé, hanem egyedül Istené a dicsőség. Nekem, mint az idei díjazottnak, erről eszembe jutott Dániel próféta bűnbánati imája is: „Tied Uram az igazság, mienk pedig orcánk pirulása”.

Ízlelgessük ezt a két szót: igazmondó, igazság. „Az igazat mondd, ne csak a valódit” – kérte Thomas Mann üdvözlése című versében József Attila. Egy másikban pedig azt írta: „a valóság elpereg és megmarad a látszat”. Három fogalom, ha úgy tetszik, három stáció. Kérdés, el tudunk, el akarunk-e jutni a látszattól a valóságig, és a valóditól az igazig? Arany János is ezt a kérdést feszegette a Vojtina ars poétikájában: „e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod. / Csakhogy nem ami rész szerint igaz, – / Olyan kell, mi egészben s mindig az.”

Emlékszünk, már Pilátus is az kérdezte nagypénteken Jézustól: Mi az igazság? Ez a kérdés nekünk, mai embereknek – különösen az írástudóknak, sajtó- és médiamunkásoknak, kommunikációs szakembereknek, ismeretterjesztéssel foglakozóknak, oktatóknak-nevelőknek – is szól. Nekünk is felelnünk kell a kérdésre nap nap után: mi az igazság? S ha tudjuk a választ, azt mondanunk, közvetítenünk, híresztelnünk kell.

Csakhogy az igazsághoz eljutni egyáltalán nem könnyű. Egyrészt azért, mert mint Pál apostol írta, „most tükör által homályosan látunk és rész szerint van bennük az ismeret”, azaz csak töredékes, hiányos a tudásunk. Az emberi megismerés csapdája, hogy minél többet tudunk, annál több az, amit nem tudunk. Másrészt már háromszáz éve megírta Jonathan Swift, hogy a hazugság repül, míg az igazság sántikálva érkezik mögötte. Egy hasonló angol közmondás szerint a hazugság már félig megkerülte a világot, amikor az igazság még csak a nadrágját (vagy a cipőjét) húzza.

Tehát az igazság keresése, kutatása során a saját értelmi korlátainkkal, hiányosságainkkal, tévedéseinkkel éppúgy küzdenünk kell, mint a hazugságokkal. Sajnos nemcsak tévedni emberi dolog, de hazudni is. Mi keresztyének azonban tudjuk, hogy a hazugság, a megtévesztés, a rágalmazás, vádolás, gyalázás, gyűlölködés, verbális erőszak végső forrása a gonosz, vagyis Sátán. Vigyázzunk, mert a gonosz nemcsak kívülről támad, hanem bizony belülről is, és azt akarja, hogy rá figyeljünk és őt szolgáljuk, ne pedig Istent, az isteni igazságot!

A nagy francia esszéíró, Montaigne írta: „Az igazság olyan nagy dolog, hogy semmi módot nem szabad megvetnünk, ha elvezet hozzá.” A módokat illetően tanulhatunk, tanuljunk is nagy elődeinktől, ismerjük meg és kövessük példájukat, útmutatásukat. Például Kölcsey Ferenc azt tanácsolta unokaöccsének, hogy tegyen szert minél több ismeretre, melyek ítélet és ízlés által vezéreltetnek. Ehhez sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás és még több gyakorlás, béketűrés és állhatatosság szükséges.

Mikszáth Kálmán mondta a Budapesti Újságírók Egyesületének (első elnöke Jókai volt) közgyűlésén 1898-ban: „küzdelem vár minket, magyar újságírókat. A vaksággal, az elfogultsággal, a gyűlölettel, az irigységgel, a gőggel és főleg a megszokással szemben”.

Akkor még, a dualizmus korában és még a két világháború között is a jelentős írók, költők többnyire egyúttal véleményformáló újságírók – vagy legalábbis újságba írók – is voltak, gondoljunk csak Kemény Zsigmondra, Jókaira, Mikszáthra, Adyra, Móriczra, Krúdyra, Kosztolányira, Bródy Sándorra, Molnár Ferencre és így tovább. Ők olyan emberek voltak, akik – Márai Sándort idézve – „tollukkal nem az idő eszméit szolgálták, hanem eszméket adtak az időnek”, de ez a nemzedék lassan elfogyott, az újságírót a közéleti szemlélet általában sajtókulinak tartotta. A harmincas években!
Akkor még, sőt amikor én elkezdtem az újságírói pályámat – éppen 45 éve – még akkor sem volt számítógép, internet, sem mobiltelefon, mindenféle okoskütyük, applikációk, pláne mesterséges intelligencia. Egyetemi diploma nélkül nem lehetettem volna újságíró, sőt még külön iskolát is el kellett végeznem. Újságíró és szerkesztő mégis csak hosszú évek tanulása és gyakorlata után váltam, de ma is sokat kell olvasnom, tanulnom és tapasztalnom, hogy lépést tartsak a változásokkal. Ami szinte reménytelen, hiszen az információs társadalomban minden pillanatban felfoghatatlan mennyiségű inger, adat, információ zúdul ránk, és a digitalizáció, az internet, a mobilkommunikáció, az online és a közösséginek mondott (valójában közösségellenes, elidegenítő, elmagányosító) média, a virtuális valóságot gyártó és terjesztő mesterséges intelligencia nemcsak lehetőséget, hanem – még inkább – akadályt jelent a valódi tudás megszerzésében.

A sajtónak, a tömegkommunikációnak eredetileg a tájékoztatás, hírközlés, ismeretterjesztés volt az elsődleges funkciója, s ez kiegészült az érték- és normahordozással, a kulturális és erkölcsi, világnézeti neveléssel. Korunk pénzközpontú, fogyasztói, digitális társadalmában azonban az információtermelés és -közvetítés alá van rendelve a gazdasági (piaci), az ideológiai, politikai hatalomnak és nyomásgyakorlásnak. A tömegmédia gyakorlatilag szünetmentes rábeszélőgép, amely nem tartja feladatának az objektív, pártatlan, pontos, hiteles, sokoldalú tájékoztatást, ismeretterjesztést, az értékek, normák, szociális és kulturális minták közvetítését, a látszattól a valósághoz és az igazsághoz vezető út keresését.

Mi dolgunk a világon? – kérdezte 180 éve Vörösmarty Mihály, s az ő válasza ez volt: „küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért”, mert „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Mi dolgunk a világon? – a kérdés nekünk, protestáns újságíróknak, hívő értelmiségieknek, sőt minden gondolkodó és érző embernek is szól 2024-ben. Mit válaszolunk?

Személyes meggyőződésem, hitem szerint az a dolgunk, hogy ebben az őrülten gyorsuló, mediatizált, digitalizált, széteső, kaotikus világban helytálljunk és igazmondók legyünk, ne a látszatot, hanem a valóságot lássuk és láttassuk. Szeressük, keressük, írjuk és mondjuk az igazságot mindig, akár alkalmas, akár alkalmatlan időben. De – Reményik Sándorral szólva – „nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni”.

Jó és hű sáfárokként az Úr által személyesen ránk bízott talentumokat, lelki ajándékokat használnunk és gyarapítanunk kell – ahogy Kölcsey írta: „hass, alkoss, gyarapíts” –, hogy amikor Jézus visszajön, számot adjunk róluk. És ha (Pál apostol példáját követve) ama nemes harcot megharcoljuk, futásunkat elvégezzük, és a hitet megtartjuk, akkor végül – Jézus kegyelméből – mi is elnyerhetjük az igazság koronáját.
SOLI DEO GLORIA!