Aczél Petra: A közelség nem kell, hogy közönségességet szüljön!
Vitális Judit összefoglalója Tóth Attila képeivel:
Milyen médiakörnyezetben élünk, és annak jellegzetességei miképpen lehetnek táptalajai a beszéd vulgarizálódásának, történjen a kommunikáció akár négyszemközt, akár a nyilvános térben? Erről tartott lebilincselő – nemcsak felszínesen sziporkázó, hanem mondanivalóban is gazdag – előadást Aczél Petra kommunikáció- és médiakutató a Protestáns Újságírók Szövetségének ez évi konferenciáján. Oly távol vagy tőlem…, Vagy túl közel? című referátumában a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektorhelyettese tudományos megalapozását adta a tanácskozás témájának.
Egy nap 2617 alkalommal nyúlunk az okostelefonunkhoz – ezzel a drámai felütéssel kezdte előadását Aczél Petra, majd egy másik tényt társított mellé: a Yale Egyetem történetének legnépszerűbb kurzusa a boldog élet titkát kutatta. De vajon mi köze van utóbbinak a technológiához?
A válaszhoz messzebbről indult, és arra mutatott rá: mérhetetlen társas környezetszennyezésben élünk. Miközben a teremtett világ védelme érdekében óriási energiákat mozgósítunk, addig a kommunikáció terén nem szabunk gátat a szennyezésnek, sőt mi magunk is nap mint nap termeljük a szemetet.
Ennek egyfelől magyarázata az, amit kutatások is alátámasztanak: a kulcskészségek négy nagy csoportja – így a megértésre, illetve az önvezetésre vonatkozó készségek, a digitális, valamint a személyközi készségek – közül az utóbbiban vagyunk a leggyengébbek. Nem tudunk figyelni, nem tudunk jól kérdezni, képtelenek vagyunk koherensen fogalmazni, és félünk attól, hogy másokkal beszélgessünk – sorolta az előadó a tüneteket. Pedig a kommunikációs készségek nemcsak a jelenben bírnak meghatározó jelentőséggel; a jövőben még nagyobb szükségünk lesz azokra.
Aczél Petra sorra vette, miben változott a legtöbbet a média az elmúlt huszonöt évben. Így szólt arról, hogy közvetítő csatornából társsá vált: a magányunk csillapítását és az empátiát is „tőle” várjuk. Ugyanígy a tartalom közvetítői személyiségekből egyéniségek lettek; a médiaszereplőkből eltűnt az alázat és az az odaadó figyelem, ami a befogadót tette az első helyre. Felértékelődött az adat is, holott önmagában az semmit nem jelent. Az információt valójában továbbra is a két adat közötti összefüggés hordozza; igazi tudásra, pláne bölcsességre akkor tehetünk szert, ha szakértelem és moralitás társul hozzá. További jelentős változás, hogy a valóságos világ mellett megjelent a virtuális világ. Míg előbbiben az vagyok, akinek Isten teremtett, addig utóbbiban az vagyok, aminek látszom; az aktivitásaim tesznek valakivé. A természetes dolgok elvesztették fontosságukat, helyüket a szintetikus kreációk vették át.
Ezek a változások megmutatkoznak abban is, hogy a különféle generációkhoz tartozóknak milyen a viszonyulásuk a médiához, miért „fogyasztják”, mit várnak tőle, mit jelent nekik. Ez a legidősebbektől a legfiatalabbak felé haladva a következő bökszavakkal írható le: információ; tartalom, világlátás; kapcsolat; szokás; a létezés új módja.
A tévénézéssel, internetezéssel, médiafogyasztással töltött idő extrém méreteket ölt. A médiapiac szereplői a figyelmünkre áhítoznak, és ahhoz, hogy az megszerezzék, mindent bevetnek. Iszonyatos információs zajban élünk, zúdulnak ránk a tartalmak, csak kapkodjuk a fejünket. Ha pedig az agyunk túlterhelt, állandóan inger alatt áll, akkor sokkal impulzívabban, spontánabbul, átgondolatlanabbul reagálunk – vagyis sokkal nagyobb valószínűséggel fejezzük ki magunkat vulgárisan.
A média változásai tehát az emberi viselkedésre is hatással vannak, mind a médiatartalmat létrehozók, mind az azt befogadók esetében. A vulgaritás tekintetében mindez azt jelenti, hogy egyre kevésbé számít nekünk, hogy megnyilvánulásunk sértő, bántó, trágár-e vagy sem. Ilyen értelemben a vulgaritás az együttérzésünk megszűnésének egyik legfontosabb mutatója.
Ha pedig az empátiahiány jeleit listázzuk, akkor – mutatott rá Aczél Petra – végső soron korunk tipikus kommentelőjének leírását kapjuk meg: gyakran és nyersen kritizál; nehezen uralkodik az érzelmein; nehezen tud másokra figyelni; nem képes megbocsátani mások hibáit vagy gyengeségeit; az áldozatot, a nála gyengébbet, védtelenebbet hibáztatja; énközpontú; türelmetlen.
A közelség közvetlenséget, az pedig közönségességet szül? – tette fel a kérdést egyik diáján az előadó, majd az őszinteség doktrínáját említve arról beszélt: noha morális szempontból mindennél többet ér az őszinteség, a kommunikáció szempontjából nagyon ártalmas tud lenni, ha anélkül mondunk ki valamit, hogy végiggondolnánk, az a másikban miként csapódik le. Amikor őszinték vagyunk, nem mindig vagyunk udvariasak, pedig a kettő nem zárja ki egymást, csak éppen az udvariasságot ma hajlamosak vagyunk felesleges időpocsékolásnak tekinteni.
Különben is, gondoljuk, ebben a felfokozott tempóban, amiben élünk, gyorsan elavul, ha valami nem odaillőt mondunk. Ugyancsak a vulgarizálódás irányába hat, hogy dívik a mikrostílus, és mindent a lehető legrövidebben, legtömörebben akarunk kifejezni. Ráadásul úgy érezzük, nekünk mindent szabad, és különben is: a különféle helyzetekben, felületeken, ahol megnyilvánulunk, nem mi vagyunk jelen a saját valónkban, hanem szerepet játszunk, egy figurát testesítünk meg, és így felmentjük magunkat a felelősség alól.
Pedig, tette hozzá a kommunikációkutató, a vulgaritás nyelvileg rendkívül leleplező, olyan, mint egy durva helyesírási hiba – az előadás egy másik pontján a káromkodást a „szellemi szellentés” metaforával írta le –, de kérdés: szólunk-e valakinek, ha csúnyán fejezi ki magát…?
Mi a médiamunkások feladata ebben a helyzetben? „Ajánlásaim nem mellőzik az erkölcsi hozzáállás megerősítésnek szükségességét” – fogalmazott Aczél Petra. Azt javasolja: történeteket, hiteles személyiségeket mutassanak be; törekedjenek az egyértelmű értékközvetítésre; térjenek vissza olyan korábban népszerű formátumokhoz, műfajokhoz, amelyek az előbb említettekre kiválóan alkalmasak; ne féljenek a saját hangjukon szólni; törekedjenek a szellemeségre, a sokárnyalatú nyelvhasználatra – és ahhoz, hogy utóbbiak megvalósuljanak, a munkájuk során használjanak minél kevesebb AI-t [mesterséges intelligenciát]. Mindezek reményei szerint hozzájárulnának ahhoz, hogy megmaradjon az érintés öröme.
„Nem állítom, hogy ez nem szélmalomharc – zárta előadását a kommunikációkutató –, de a legjobb irodalmi művek szélmalomharcot vívókról szólnak”.
Az előadás elhangzott 2024. október 10-én a Protestáns Újságírók Szövetségének „A média vulgarizálódása” című konferenciáján. A rendezvény a Károli Gáspár Református Egyetem együttműködésével és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával valósult meg.
KÉPGALÉRIA:
