Névjegy: 1957-ben születtem egy nyolcgyermekes evangélikus papi család hatodik gyermekeként. Nagytarcsán szolgáló édesapám arra nevelt, hogy a családunk gyülekezet és a gyülekezetünk a családunk. Ez a mentalitás ivódott belém, s így éltem gyermekéveimet az evangélikus parókia lüktetésében. Ebből a tradicionális összkomfortomból egy vasárnap esti ifjúsági óra billentett ki. 1971. január 21-én János Sámuel bátyám bizonyságtételének hatására átadtam életemet az Úr Jézus Krisztusnak. Hívő életemnek több izzó és válságos korszaka után Isten a helyemre tett. Sok minden érdekelt: biológia, kémia, földrajz, csillagászat, régészet, zene – papgyerekként akkoriban egyetemre nem mehettem, végig kellett hát járnom az Isten diktálta iskolát. Negyvenévesen a Protestáns Média Alapítvány alkalmazottjaként részt vettem Kanadában egy tömegkommunikációs kurzuson, majd a Zákeus Médiacentrum égisze alatt keresztény tévéműsorokat készítettem. 2012- től közel hatezer videót publikáltam az Evangélikus. hu honlapon. A nyugdíjhoz közeledvén kezdtem lejegyezni gyerekkori emlékeimet, hogy tizennyolc unokámmal megismertessem a múlt századivilágot.
Nomen est omen!
Az ősi latin közmondás szerint a név előjel, mely sokat elárul viselője habitusáról. Gondoljunk csak az Ószövetség nagy alakjaira, kiknek neve valóban omen volt. Itt van például Jákob, aki születésekor ikerbátyja, Ézsau bokájába kapaszkodott, hogy övé legyen az elsőszülöttségi jog, ezért kapta a Jákob, azaz a Csaló nevet. Erre rá is szolgált, mert furfanggal meg is kaparintotta az örökséget egy tál lencséért cserébe, majd édesanyja közreműködésével hazug módon még az atyai áldást is megkapta. Később azonban megküzdött Istennel azért, hogy az Ő áldását is megszerezze. Így lett új neve Izrael, tehát Isten harcosa.
Vigyáznunk kell azonban, nehogy úgy járjunk, mint az a szupplikáló teológus, aki egy dunántúli kis faluban prédikációját a nevek elemzésével kapcsolatban így kezdte: „A János név hallatán mindenki egy erős, daliás vitéz emberre gondol, az Elemérnél viszont egy keshedt nyámnyila alakra.” Balszerencséjére a hallgatóság soraiban egyetlen János nevű sem volt, ám a fél falubelit Elemérnek hívták.
Családunkba hatodikként megszületve az édesapám András Timóteusnak keresztelt. (Az anyakönyvező th-val jegyzett be, így lettem András Timótheus.) A gyülekezet presbiterei figyelmeztették szüleimet, hogy ez rossz ómen. Tudniillik, pár nappal előttem született meg a kondás fia, Kis András, és így falunk bolondja, Sajben András után én lettem a harmadik András nevű nagytarcsai lakos. Tehát vagy félkegyelmű vagy pedig „kódis” leszek. Szüleim engedve a nyomásnak, végül is Bandinak szólítottak. Az iskolában éveken át egy padban ültem druszámmal, Kis Bangyóval, és nagyon jól megvoltunk. Úgy hallottam, hogy András bácsi pedig fiatal korában egészséges ember volt, de valami szerelmi csalódás miatt zavarodott meg. Egyedül élt a Zrínyi utca elején, a régi óvoda melletti kis viskójában. Az evangélikus egyház és a szembe szomszédok, Horváthék és Bajnócziék patronálták étellel, ruhával, miegymással. Amúgy alkalmi munkákból élt. Nálunk is dolgozott ez a termetes, erős, Robinson kinézetű ember. Télen-nyáron fűző nélküli bakancsot, kucsmát és gomb nélküli bekecset hordott, melyet szíj helyett egy kötéllel fogott össze a derekán. Majd később valahonnan kapott egy kimustrált széles, barna derékszíjat. Karakteres arcán a nagy, bozontos szemöldöke alól kivillantak barátságos világoskék szemei. Szelíd volt a tekintete, és csak nagyon ritkán szólalt meg. Akkor is csak halkan, érthetetlenül morzsolva a szavakat. Olykor valami vicceset gondolhatott, mert el-elnevetgélt rajta. Máskor pedig rezignáltan, elrévedve, az égre nézve fejezte be mondókáját úgy, mint akinek meg kell békélnie szomorú sorsával.
Böjt után feltámadás
Már-már feledem a rideg téli napokat, sőt a latyakos patakparton elsőként nyíló martilapuk sárga mosolya is fakult, mert bele merültem a hétköznapok monoton, ámbár vidám tavaszi zsongásába. Amikor elütötte a hetet a toronyóra, János bácsi beharangoz a reggeli istentiszteletre. A parókia lelkészi irodája már megtelt asszonytestvérekkel, de még mindig érkezik valaki, mert behallatszik amint a súlyos csizmák próbálnak megszabadulni a sártól a vasrácson. Sajben néni is megérkezett. Apám int, hogy kerítsek még egy ülő alkalmatosságot az érkezőnek. Jobb híján már hozom is a nyikorgó zongoraszéket. Tömörülünk. Fejünk felett édesapám által fabrikált lila keretű papír kereszt világít. A rákötözött barka csokor alatt egy töviskoszorú már nagypéntekre utal. Ebben a félhomályban lágyan énekeljük: ” Krisztus ártatlan bárány…”. Ezek a meghitt alkalmak itt csendben zajlanak. Ha enyhébb az idő, akkor az imaházban gyűlünk össze és szép énekes liturgiával zajlik az istentisztelet. Ám a böjti szerda estéket a létszám miatt még nagy hideg ellenére is mindig az imaházban tartjuk. Palmarum hetére az oltáron lévő vázában az elszáradt barkacsokrok fakón már alig tartják magukat. Némelyik nyíló félben maradt pamacs nesztelenül pottyan le a szertartás alatt. Egy ilyen szerda estén (ha katolikusok lennénk azt mondanám „zsolozsmán”), imaházunk amúgy metsző hideget sugárzó nyerstégla padlójáról felém verődő „Dicsőítünk Krisztusunk ki szenvedtél” korál éneklése közben valami misztikus, szent és letisztult compassió járt át. Ebben a pillanatban a szerzeteseket nemcsak hogy megértettem, de titkos vágy fog el a tiszta, e romlott világtól elvonatkoztatott kolostori életre. Szinte ott vagyok a hűvös, mívesen megmunkált boltívek alatt, mezítlábamon bőr saruval csendben lépkedek novícius társaimmal az immola felé. Szürke darócvászon ruhám köteléke feszesre húzva derekamon, mintegy cilicium – emlékeztet Krisztus szenvedésére. Közben ajkainkat halkan elhagyó gregoriánt hosszan visszhangozzák a kerengő boltíves kövei: Vadis propitiátor, ad immolandum pro omnibus…. – Bár csak átélhetném újra és újra!
Volt egy csöves Orion rádiónk. Édesapánk ezen hallgatta esténként Szabad Európa Rádió híreit, és Gallicus rovatát, a „Reflektor”-t. Sokat kínlódott mire kikereste, hogy a 19, 25, 31, 41 vagy a 49 méteres rövidhullám közül melyiken zavar mentesebb az adás. Amikor a szép zöld varázsszem nagyokat pislogott és jó volt a vétel, még a „Forgó színpad” címú riportműsort is végig hallgatta. Egyszer a bizományi áruházban lecserélte egy nagyobb típusra, melynek a tetejére rá volt eszkábálva egy lemezjátszó. Ezzel már nem csak a 78-as fordulatú ¾-es „normál” gramofon bakelit korongokat lehetett lejátszani, hanem a „mikrobarázdás” kis és nagylemezeket is. Ettől kezdve a rádió asztal alsó polcán elkezdtek gyülekezni a finom illatú LP-k. Elsőként Bach oratórikus művei.
A böjti vasárnap esti bibliaórákra Édesapám felcipelte, a hatalmas politúros „hifitornyot” az imaházba. Licenciás Kati néni bő szoknyája szélén ülve hallgattam a gyülekezettel alkalomról alkalomra Bach János passióját Édesapám magyarázatával.
Pár évvel később a HERMONS együttes megvette első „Bogosi” féle erősítőjét. Amikor Horváth Miska lőszeresládából készült hangfalába beszerette a 4 néprádióból kiszerelt hangszórót, akkor már mi cipeltük fel ezeket a monstrumokat a templomtoronyba Feltámadás ünnepének hajnalán. Így leváltva a „halk” énekkart, apám bakelitjeiről zengett a harangjátékkal tűzdelt toronyzene. Mindössze 30 Wattal, de számomra mégis eget rengető erővel szóltak a templomtorony ablakaiból Bach húsvéti kantátái: Der Himmel lacht, die Erde jubiliert, (BWV 31: Nevet az Ég! Ujjong a Föld) és az Erfreut ihr Herzen (BWV 66:
Örvendjetek, ti szívek). Könnybe lábadt szemmel így éltem át többször is Krisztus feltámadását. Ezek a húsvét hajnalok számomra nem emlékek, hanem életre szóló élmények, melyek másokra csak annyiban tartoznak, amennyiben a Lélek által indíttatva vagyok, leszek, hogy megosszam. Most ennyire.
A csurik
Amint azt Mózes második könyvéből tudjuk Jethro midiánita pap a zsidók pusztai vándorlása során olyan hasznos közigazgatási tanácsokkal látta el Mózest, hogy azokkal letette a mai modern közgazdaság alapjait. Jethro kései leszármazottjáról nevezte el magát egy általam igen kedvelt és magas szintű zenét játszó angol zenekar a Jethro Tull. De most az apropó az, hogy Mózes elvette feleségül az öreg Jethro lányát Cipporát, kinek neve magyarul annyit tesz, hogy Madár, Madárka. És ezzel megérkeztem a kályhától oda, hogy ide vessem pár gondolatom némely, számomra kedves madárkáról.
A nagy dilemma most az, hogy melyikkel is kezdjem. Több fajtájuk is van melyeknek egy vagy több egyedével szorosabb barátságba keveredtem, mégis legyen most az első a veréb, merthogy az is madár. Mi az hogy! Az első madár amelyikkel én is mint minden vidéki gyerek már kiscsikó koromban megismerkedtem. Igaz, falum béliek károsnak és haszontalannak tartják, mert ők a földművelő szemszögéből tudják csak látni a „szürke” kis verebeket, pedig még a Szentírásban is szerepel. Háromszor is! A 84. Zsoltár szerint még a veréb is talál fészket a Te oltáraidnál. Jézus pedig azt mondja, hogy 5 verebet meg lehet venni 2 filléren (Lukács 12, 6), — ugyanezt Máté (10, 29) is leírja, és számomra különösen is érdekes és kedves, hogy ő nem verebet, hanem verebecskét ír, melyek közül egy sem esik a földre Isten tudta nélkül. Az értéktelenségre még ma is használjuk a régi magyar mondást: „Még egy lyukas kétfillérest sem ér.” Az érték pedig egyszerre relatív, és abszolút. Jelen esetben gondoljunk csak Jézus szavaira (Márk 12, 42) amit az özvegyasszony két fillérjével kapcsolatban mond: „odaadta mindenét”. Tehát nézőpont kérdése, hogy kinek, mikor, mi mennyit ér.
Summa summarum, én nagyon kedvelem a verebeket is. Be kell azonban, hogy valljam; ezt kiskoromban eléggé el nem ítélhető módon éltem meg. Tudniillik nekem is volt saját gyártmányú csúzlim, méghozzá nem is egy, és nem is akármilyen. Ennek a fegyvernek fő alkotó részét képző, szép szabályos ipszilon formájú fát (szaknyelven „ágas” vagy „rácos”) a parókia kerítésénél növő orgonabokrok adták. Nagymamám magas szárú, forgalomból kivont cipőjének gyönyörű hosszú barna bőr nyelvéből készült a kavicstartó. Végül a szomszéd Antal Dódival való csecsebecse cserebere által megszerzett tejgumitól lett életképes a szerkezet. Pontosabban halálképes. Még szerencse, hogy egy két tragikus eset után már minden környékem béli veréb pontosan tudta a hatótávolságomat, és idejében elszelelt. Így ezúton nem okoztam nagyobb változást a nagytarcsai verebek népmozgalmi adataiban. Ekkoriban szereztem azonban jártasságot a fészekrablás nem mindig veszélytelen szakmájában is. E foglalatosságom szakterülete a házi és mezei verebek zaklatásain kívül a balkáni gerlék többnyire kéttojásos fészkeire is kiterjedt. Fosztogatásaim a TSZ tehén és bika istállóinak alacsony nádfedelében gyanútlanul fészkelő felnőtt verebekre is kiterjedtek. Míg néhány mezei verébtojásért Tessedik akácfáin kockázatos magasságokat kellett megmászni, ez utóbbi alantas és sportszerűtlen portya volt, ezt már akkor is tudtam, amikor elkövettem. Az sem lehet a mentségem, hogy a „korszellem” a verebet és a gerlét káros madárnak titulálta. Ezért most, ha arra gondolok, amit Jézus a kétfilléres verebecskékről mondott „egy sem esett a földre Isten tudta nélkül”, csak őszinte bűnbánattal könyöröghetek Dávid királlyal: ” Ifjúságomnak vétkeiről és bűneiről ne emlékezzél meg!!!”(Zsolt 25,7)
Egy-egy konkrét verébről, mellyel személyes kapcsolatom alakult volna ki, és mondjuk Pityunak hívhattam volna, sajnos nem számolhatok be. Ennek az oka talán az, hogy a verebek mindig csapatokba tömörülnek. Így van ez a mezeieknél és a háziaknál egyaránt. Sőt, még a habituálódott városi verebeknél is, melyeket szemtelen verebeknek is neveznek, mert egy- egy kenyérmorzsa megszerzéséért pimaszul közel merészkednek az emberhez. Így nyílt alkalmam nemegyszer, hogy alig egy méterről megfigyeljem őket. A Keleti pályaudvar nyüzsgő tömegében kiflim csücskéből dobáltam nekik mind közelebb és közelebb. Apró ugrálással jöttek is lelkesen különösebb félelem nélkül. Lenyűgözött ezüstösen csillogó sötétbarna szemük. (Még, hogy szemtelenek?!) Fejüket forgatva nagy bizalommal tekintgettek felém hatalmas kúpos csőrük mögül. A pintyek rokonai, innen az erőteljes vaskos csőr.
A másik, amit nagyon szeretek bennük, ahogy bandáznak. Téli napokon a közös élelemszerzés után megszállnak egy őrdögcérnabokrot és jobbnál jobb sztorikat mesélnek egymásnak fennhangon, vehemensen, és egyszerre. Sose tudtam megfejteni, hogy ki a hangadó, és miről lehet szó. Annyi bizonyos, hogy irigylésre méltó élvezettel trécselnek fáradhatatlanul. Amint a bokorhoz közeledik valaki, hirtelen abba marad a zsivaj. Ahogy eltávolodik, ugyanúgy egyszerre rákezd mind. Persze nem véletlen ez a hangoskodás, egymás szavába vágás, hiszen Olaszországból származnak. (Talán a bennem levő olasz vér miatt van e nagy vonzalom irántuk?)
Reggeli tornám alatt madáretetőimet figyelem. A cinkék, zöldikék után a verebek hada harmadikként érkezik. Nagy sebbel-lobbal jönnek, de egyszerre csak ketten-hárman néznek az apró fekete szotyi után. És nem is mohók, csak pár szemet morzsolnak szét csőrükkel, máris a földre repülve a maguk, és mások által kivert szemeket és egyebeket kurkásszák. Szinte egész nap a kertünkben tartózkodnak hol ezen, hol azon a bozóton, vagy a talajon ugrálgatva szöszmötölnek, de ami a tuti, be nem áll a csőrük. Bármi erősebb zajra elsőnek a cinkék, majd a többiek menekülnek. Verebeim nyugodtan folytatják a lármát és a pöszmötölést. Persze van, hogy egy pillanatra elcsendesednek ők is, de nem repülnek el, csak akkor, ha igazán nagy veszély van. Például ha egy karvaly, vagy sólyom érkezik, a csurik az elsők, akik szó nélkül a sövény sűrű biztonságába nyomulnak. Évek óta lesem, hogy a 30- 40 fős csapatban ki lehet az őrszem. Eddig nem tudtam megállapítani, mert mind ugyanúgy csiripel és tesz-vesz.
Talán enyhítő körülmény lesz ifjonti vétkeim megítélésekor, hogy önkezűleg épített házunk második madárlakói (Az első egy rozsdafarkú pár volt.) passer domesticusok – a házi verebek voltak. Palatetőnk hullámai között modern, hőszigetelt összkomfortos fészkelési lehetőséget kínáltam nekik azáltal, hogy mind a mai napig nincsen beszegve a tetőnk. Az ereszalja mind két oldalán vagy egy tucat fészekben két-három fészekalja cseperedett fel minden szezonban. Igaz, meszesre piszkították körbe a házat, de kárpótlásul közelről gyönyörködhetünk a kis fiókák vékony csipogó hangjában, amint a kukacellátmány után rimánkodnak. Bizony előfordult az is hogy kipottyant közülük egyik-másik, és nem élte túl a három méteres zuhanást. Emlékszem egyszer Anna és Imola lányom sírva hozott be egy szerencsétlenül járt verébfiókát. Csupasz kis teste még meleg volt, és mintha mozgatta is volna a szemét átlátszó szemhéjai alatt, de hiába bugyoláltuk vattába. Lassan kihűlt szegény. Szépen kibéleltünk egy gyufás skatulyát. Ez volt az „üveg koporsó”. Míg én a ház oldalában a virágok között kis sírgödröt kapargattam neki, addig Anna és Imola könnybe lábadt szemmel ereszkedő dallammal énekelte: Meghalt a kis madár, meghalt a kis madár….