Problémafölvetés
Dr. Bóna Zoltán Sándor: Névjegy Nyugalmazott református lelkész vagyok, akinek a nyugalmát semmi nem zavarná, de ebbe nem nyugszom bele. Potenciálisan békés, nyugodt, sőt unalmas napjaimat ipari mentorolással, szélmalomharcos cserkészkedéssel, egy kisvárosi nagy közösségi ház működtetésével, a majdnem 100 éves – mind a mai napig egyetlen – ökumenikus teológiai szakfolyóirat szerkesztésével, rendszeres liturgikus szolgálattal, persze hetenkénti bridzspartival etc. zavarom meg. Mindezt teszem a soroksár-ráckevei festői Dunapart rózsadombjáról, ahol lakom és ahol gyermek-, ifjú- és kamaszkoromat töltöttem és ahol végnapjaimat is élem. Három sikeres, diplomás, evangéliumi lelkű és magyar érzelmű gyermekem szép családi élete nyomán hét unokának örülhetek. Persze van kedves igém is: Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei (Róm 9,16). Ettől még akartam is, futottam is szinte életem minden szakaszában, de azt megint szinte mindig tudtam, hogy az Isten kegyelme hoz áldást, amiben az a kegyelem is benne van, ami meg tudott fordítani a futásban és meg tudott szelídíteni az akarásban. Sokat írtam és írok, de bevallom, hogy nem eleget olvasok. A PRÚSZ-ba így kerültem tagként és tisztségviselőként is, amelytől talán éppen azért váltam meg, hogy most az első kérő szóra szívesen megnyilatkozzam.
A teremtésben még egyáltalán nem volt, de a bűnbeesés óta nagyon is együtt élünk a való és kellő feszültségével. Földi világunkban ez a feszültség törvényszerű, mert a teremtett jóságunk akkor is érvényes, ha már elvesztettük a bűnös voltunk pedig akkor is hatékony, ha bűnbánattal élünk. A valóságunk teremtett jóságunk szilánkjait magán viseli – mikor így, mikor úgy –, az élet minősége pedig éppen azon múlik, hogy ezek – mármint a való és a kellő – milyen arányban vannak egymással.
Nem fair a mindenestől gyarlóságba fordult világtól a kellő tökéletességét elvárni, de öngyilkosság a „mindig van lejjebb” valóságába súrlódás mentesen nem csak belenyugodni, hanem bele is rendezkedni.
Rendben van! Emberből vagyunk, amit leginkább akkor mondunk, amikor az elvárás/kellő lécét nagyon határozottan leverjük. Mindazonáltal az emberi minőségünknek legalább a szándék szintéjén emelkedni kellene, hogy aztán a valóságban legalább stagnálni tudjon. A „mindig van lejjebb” bölcsen cinikus és cinikusan bölcs megállapítás a morális és teológiai allegória szerint is az ördög/gonosz felé, vagy legalábbis az ördög/gonosz világa felé irányít.
Teológiai/vallásfenomenológiai megfontolás
Vörösmarty Mihály a Fóti dal című versben így ír: „Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi. / Törjön is mind ég felé az / Ami gyöngy; / Hadd maradjon gyáva földön / A göröngy.” Tényleg nem tudja azt az ember, amit a bor buborékja tud?! Vagy tudjuk, de beérjük a hordó alján haldokló seprű-sorssal? Tényleg jobban büntetjük magunkat, mint ahogy az Isten büntetett bennünket a kiűzetéssel? Már nem csak fájdalommal szülünk, hanem szülés helyett megöljük gyermekeinket? Már nem csak verítékezve dolgozunk, hanem föl is adjuk az alkotásnak, a teremtésben való részvételnek megtisztelő parancsát? Lemondunk a legtöbbről, amit Ottó Rudolf vallásfilozófus így fogalmazott meg: bár nem érhetjük el a Szentet, de annak megmentő bűvöletébe eshetünk? Persze a rettegésébe is és úgy megijedünk, hogy mindenről, ami isteni, ami méltóságteljes, ami egy kicsit több a valónál, ami a kellő felé elmozdítana, arról le is mondunk. Irtózunk tőle, mint ördög a tömjéntől. S nem elég, hogy ezt magunkkal tesszük, de sokszor és sokak olyan gonoszak a gyermekeikkel is, hogy inkább rájuk hagyják a rosszat, minthogy egy kis kényelmetlenséggel a jó felé segítenék őket. Pedig, ha az előbb valóságként beszéltem a pokoli világ felé merülésről, a deszcendálásról, akkor komolyan beszélek a transzcendálás csodás ajándékáról. Meghaladhatom önmagamat. Fejlődhetek, és bármilyen furcsán hangzik, a bőrömből lehet, hogy nem léphetek ki, de az árnyékomnak egy részét átléphetem. Ehhez csoda kell? Igen. Erről a csodáról nem kellene lemondanunk és ha nem mondanánk le, lehet, hogy elmozdulnánk a valótól a kellő felé. Olyan sok minden quasi megalázza az embert: intellektuális és fizikai korlátai, az öregedés nyűge, saját és mások hűtlensége etc. Miért szaporítjuk ezek sorát azzal, hogy lemondunk magunkról és környezetünkről, lemondunk arról, hogy legalább egy kicsit jobbak legyünk, mint vagyunk. Pedig ennek ezer eszköze van az étkezéstől a testedzésen keresztül el egészen az imádkozásig. Mindháromban lehetnénk bölcsebbek is, meg állhatatosabbak is. És akkor nem csak így szégyenkezve csodálkoznánk el: „hogy tudtam ilyen lenni”, hanem büszkén így is csodálkozhatnánk olykor: „ilyen is tudok lenni?!”
Ezt a fejezetet azzal a balgaságunkkal foglalom össze, hogy miközben nem mond le rólunk Isten, mi alább adjuk és nagyon is mélyre és messzire engedjük a valónkat a kellőtől, sőt még a lehetőtől is.
Szomorú példák az anyagi világból, a kultúra és a spiritualitás világából
Jól hangzik, hogy a piac határozza meg az árut és annak árát is. Ha ehhez bizonyos mértékig igazodunk, még rendben is van. De nem kellene az áruk és árak egyetlen regulátorának a piacot tekinteni. A minőség, az egészség, a környezettudatosság stb. miért nem kap nagyobb szerepet? Ha kapna, akkor a termelésnek és a fogyasztásnak a valósága elmozdulna a kellőségük felé. Ha pedig a valótól akár a legkisebb mértékben elmozdulnánk, az jótékonyan hatna egész anyagi és környezeti világunkra, beleértve önmagunkat külön-külön és együtt. Sok vita van az életminőségről, az egészségtudatosságról, a környezettudatosságról, de úgy gondolom sokkal több kellene ezekből.
A kultúra területén is mondhatunk egy-két példát arra, hogy könnyen van lejjebb és nehezen van följebb. Az 1950-es 60-as években sok muzikálisan pallérozott ember emelte föl szavát az úgynevezett magyar nóták ellen, amelyek azonban mégiscsak népi ihletettségűek voltak, sok őszinte emberi érzést fejeztek ki, sokaknak kellemes órákat, sőt gyógyító élményeket adtak. Történt ez azért is, mert neves zenészek és zeneszerzők, valamint tehetséges költők, írók is ott álltak e műfaj mögött. Ezeket a dallam- és szövegfoszlányokat lehetett hallani vendéglőkben vagy vendéglőkből akár enyhén kapatosan hazafelé ballagó társaságoktól, magányos lelkektől. Péntek, szombat esténként falvaink és városaink utcái bővölködtek ezekben a nagyon őszinte, sokszor fájdalmas, de mégis gyógyító hangfoszlányokban. Aztán jött a valónak a lejtmenete. A nálam fiatalabb két generáció már nem is ismeri ezeket. Persze a népdalokat sem, egy-két megszállott zenepedagógus vagy cserkészvezető sikerétől eltekintve. De könnyen van lejjebb! És már megint itt a piac. Cirka négy évtizede hallottam egy rádióbeszélgetést Galambos Lajossal. Szemére vetették, hogy olyan zenei iskolázottsággal és olyan művészi tehetséggel, ami neki volt, miért ereszkedett le a lakodalmas rock műfajára. Válasza ez volt: a zenei ízlést és zenei igényt nem én süllyesztettem le, bár valóban kielégítem. Akik fanyalogtak a csárdásra, a magyarnótára, azok nagyon rosszul fanyalogtak, mert sikerült lejjebb segíteni – legalábbis – a populáris zenei kultúránkat. Valahogy innen is el kellene kezdeni vissza/többrevágyni. Lehet, hogy ez ott kezdődne, hogy szülők, nagyszülők nem szégyellnének egy-két hagyományos, mély hazafiságot vagy igaz emberi érzést kifejező nótát, örökzöldet, egykori táncdal fesztiválos slágert eldalolni gyermekeiknek, unokáiknak akár már altatódalként.
Ok az írásra
És most érünk el sok-sok nappali és éjszakai rossz érzésemhez, amely igazi nagy méretét az úgynevezett kegyelem-botrányból vette. Már ez a blaszfémikus fogalomtársítás önmagában is elkeserítő képet fest. A fentiek szerves részeként, egyenes következményeként, a kontextusba teljesen beleillőként tekintek a következő szomorú esetre: a főszereplőnek a törvény korlátozásmentesen a kegyelem gyakorlásának jogát adta, nyilván köztörvényes bűnözők fölött. A kegyelem nem annyira morális kifejezés, mint spirituális, hiszen a moralitás a jó és a rossz feszültségében él, a kegyelem pedig azt hirdeti, hogy a bűnt nem csak büntetés követheti, hanem megbocsátás is, sőt ez az aktus érkezhet még a büntetés folyamatában is. A kegyelem még csak nem is megbocsátás, hanem valami egészen felfoghatatlan gesztus a bűnösök számára. És ez így van immanens és transzcendens értelemben egyaránt. Persze, akikben nincs annyi tisztességes önismeret, hogy ők is kegyelemből élnek, ezt a gesztust nem nagyon értik. Pedig minden nap legalább olyasmi kegyelemből élünk, mint az a szúnyog, amit nem lecsapnak, hanem elhessegetnek. Ettől még rendben van, hogy a demokrácia azt is jelenti, hogy mindenkinek mindenről lehet véleménye, meg az is, hogy mindenkinek joga van tévedni, meg istentelenséget és embertelenséget hirdetni, de azt nem, hogy egy egész társadalomnak vagy annak nagy többségének azt a kérdést kell szajkóznia/csaholnia*, hogy aki törvényes jogával élve kegyelmezett, miért kegyelmezett?! Ez az impertinens kérdés abból a teljes tudatlanságból fakad, hogy a kegyelem szoros kapcsolatban áll a megkegyelmezettel. Bármilyen furcsa, a kegyelem nem a megkegyelmezettel áll szoros kapcsolatban, hanem a megkegyelmezővel még akkor is, ha a megkegyelemezett a haszonélvező. Nem kell egyetérteni a kegyelmezővel. Lehet iránta immáron kritikus érzésekkel lenni, lehet őt nem szeretni és a következő alkalommal nem megválasztani, lehet az idevonatkozó törvényt megváltoztatni. De nem lehet senkinek sem a teljesen jogszerű döntést megkérdőjelezni. Aki ezt teszi, az abban a gőgben, hübriszben van, amit viccesen a következő történet fejez ki: a főszereplő megérkezik a menyországba és elcsodálkozik azon, hogy ott vannak azok, akikről ezt nem gondolt a volna. Azután azon csodálkozik, hogy nincsenek ott, akikről pedig úgy gondolta, hogy ott lesznek. A harmadik csodálkozása kicsit szépíti az előző kettőt, mert azon csodálkozik, hogy ő ott van. Ebben az ártatlannak tűnő fikcióban végső soron az van benne, hogy még az isteni kegyelmet is felülbírálnánk. Még a mindenható Istennek is megmondanánk, hogy kinek a sorsáról, hogyan döntsön. Naná, pláne megmondanák a köztársasági elnöknek, meg a tanácsadóinak, hogy hogyan gyakorolják törvényes jogukat. Nonszensz.
Ez a való(ság) a kegyelem tekintetében. Mármint a magyar közvéleményben. A kellő pedig az lenne, hogy tudom, hogy én az Istennek és olykor a természetnek, társadalomnak a kegyelme miatt tudok továbblépni, tudok túlélni, tudok fájdalomtól szabadulni, tudok közösségben maradni és tudok örökkévalóságot remélni. És aki ezt tudja, az elmozdul a kellő felé és nem a való vagdalkozásával ítélkezik, meg habzó szájjal, égő szemmel ordítja, hogy miért kegyelmezett meg valaki, valaki másnak, hanem szelíd szóval ad hálát azért, hogy mi minden és mi mindenki kegyelmezett neki. Méghozzá nem azért, hogy most kegyetlenül ítélkezzen, hanem éppen azért, hogy – amennyire tőle telik – ő is irgalommal és kegyelemmel éljen mások iránt.
Mindez pedig nem amorális és illegális, hanem dinamikusan a moralitással és a törvényességgel párhuzamosan történik, statikusan pedig e kettő fölött áll. Az, hogy kegyelemből élünk és hogy kegyelemet kellene gyakorolnunk másokon, nem szünteti meg sem az etikett elvárásainak sem pedig az etika és a törvény parancsainak érvényességét. A kegyelem úgy van fölötte az erkölcsnek és a törvénynek, hogy mindezek jelentőségéből, szükségességéből semmit nem vesz el. Tehát, amit az előbb nagyon indulatosan, de úgy érzem hangulatilag helyénvalóan szajkózásnak/csaholásnak neveztem, ha törvényességről vagy moralitásról beszél, van létjogosultsága, de nem a kegyelmi fázisban, pláne nem az után, hanem mondjuk a társadalmi önkontroll, a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás, a büntetésvégrehajtás vagy a perújrafelvétel fázisában. Sőt, az evilági kegyelemgyakorlás után, ha szükséges dupla kontrollt kell tenni a megkegyelmezettre, de nem sarat dobálni a megkegyelmezőre, vagy bárkire, aki hitbéli meggyőződése szerint vett részt a kegyelem gyakorlásában.
Vágy-vezérelt konklúzió
Nyilván minél magasabb, magasztosabb, spirituálisabb a textus vagy a kontextus, annál nagyobb a tátongó űr a való és a kellő között. De ez nem jelenti azt, hogy aki az életet tiszteli, a hazáját szereti, sőt még az Élet Ura iránt is van valamelyes érzékenysége, ha úgy tetszik transzracionális bűvölete, az még ennek az űrnek a szűkítéséről sem mondhat le.
Pünkösd után néhány nappal a Szentlélek szentségét és lelkesítő erejét kérjük, hogy valami csoda történjen e téren is. A harangok ilyesmit hirdessenek, ne csak a delet és a halált. A hitoktatás ne csak taxatív bibliaismeretet jelentsen. A művészetek ebbe az irányba finomítsák lelkünket. Tudjuk, hogy mi a valónk, de vágyjunk a kellőre. Véletlenül se legyünk olyanok, akik ez utóbbiról lemondanak és már ezzel is az ellenkezőjét teszik: fejüket arra adják, hogy a kegyelemet – csak azért, mert fölfogni nem tudják – életükből kizárják és magukkal együtt a körülöttük lévő világot a szomorú, keserű és végzetesen reménytelen mélységbe döngöljék. Küzdelmünk emberileg reménytelen tűnik, de „…Istennek semmi sem lehetetlen”!
Dr. Bóna Zoltán Sándor
* E kifejezés se nem méltó, se nem szalonképes, de azért használom, mert a mögötte lévő szinte össznépi eseményt még méltatlanabbnak és még szalonképtelenebbnek tartom.