Nyolcan voltunk testvérek. Két nővérem és János bátyám külön szobában, kisöcsém, Palika, szüleimmel a parókia irodájában, mi többiek pedig a gyermekszobánkban korán megözvegyült nagymamánkkal együtt éltük mindennapjainkat. A szoba közepén álló négyfiókos asztal mellett készültek a leckéink, – szükség esetén fejre koppintós – nagyanyai felügyelettel. A nagymamánk ágya melletti öreg szekrény a teliholdas éjszakákon időnként titokzatosan reccsent, s ha emiatt nem tudtam aludni, bekéredzkedtem hozzá. Innen nézegettem ágyaink felett a falon glédában sorakozó keresztelési emléklapjainkat. A függőleges téglalapu keretek felett fekvő keretekben voltak a diakonissza testvérektől kapott keresztelési igéink. Nagyapánk, Mesteri Gáncs Aladár volt a diakonissza egyesület lelkésze, ezért kaptunk mindannyian egy virágfüzérrel díszített igés lapot. Az enyémen a gyönyörű festett virágok alatt ez állt: „A szeretet soha el nem fogy…” 1 Kor 18, 8. Sokszor nézegettem, olvasgattam ezt az arannyal inicializált igeverset és mindig örömmel töltött el ez a bíztatás, amelyet azután egész életemben számtalanszor megtapasztaltam. Isten körülvett el nem múló szeretetével, családtagjaim, barátaim, kollegáim és ismerőseim révén. Ez volt tehát az első ige, mely még eszmélődésem előtt belém ivódott és azóta végigkísért életemen.
Csak később vettem szemügyre magát az emléklapot, mely híven tükrözte az ötvenes évek lehetőségeit. A rossz minőségű, már újkorában is sárgásbarnára fakult papír formanyomtatványát édesapám egy kék kereszttel próbálta vidámabbá tenni. A kipontozott részeket fekete tussal, a múlt századi díszesen formált írott betűkkel töltötte ki: a nevem, születésem – keresztelésem dátumával, keresztszüleim nevével és keresztelési igémmel. Végén cirkalmas aláírásával. Így felnőtt fejjel olvasva vettem komolyan keresztelési igémet: Lukács 10,42 „De egy a szükséges dolog…” Bizony „Mártaként” éltem addigi életemet- sürögtem forogtam, ahelyett, hogy mint Mária a jobb részt választottam volna.
Édesapám nagy hangsúlyt fektetett a konfirmációs oktatásra ezért fontos megerősítéssé vált a konfirmációs igém: „Zsid 10, 24 Ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jócselekedetre való felbuzdulás végett.”- ahol újra elém került a szeretet fontossága.
Ennek folytatásaként feleségemmel közösen kezdett életünk jeligéje lett:
Már meg volt a négy gyermekünk és egy anyagilag nehezebb időszakban, a hónap közepére bizony már csak 240 Forintunk maradt. Imola lányunk az iskolából jövet mesélte, hogy az iskolafogászaton a doktornő mondta, hogy görbített nyelű fogkefét vegyünk neki, mert csak azzal tudja megmosni rendesen a hátsó fogait. Este feleségem felsóhajtott, hogy már mind a hatunknak le kéne cserélni az elkopott fogkeféket, de egy ilyen görbített nyelű 240 Forintba kerül. Itt vagyunk a hónap közepén és hol van még a hónap vége – ennivalóra se elég a pénzünk…
Másnap reggel, ahogy beérek a munkahelyemre, a portás szól, hogy korábbi főnököm benn járt hajnalban és ajándékot küldött nekem. A két hatalmas szatyor tele volt konzervekkel, tésztával, más ehető finomságokkal – a tetején 12 darab görbe nyelű fogkefével!!! Akkor éltük át a napokkal korábbi útmutató igéjét: „Példabeszédek 30, 8 Szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel.” Azóta is ez az ige figyelmeztet: mindent megelégedéssel vegyünk Isten kezéből.
Filmes szolgálatom során sokszor úgy éreztem, hogy alkalmatlan, méltatlan vagyok. Ekkor kaptam azt az üzenetet Istentől, amit János apostol a sardisi gyülekezetnek írt: Jelenések 3, 1-2 „Tudom, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vigyázz és erősítsd meg a halófélben lévőket.” Ez az ige adott naponta erőt aktív éveimben.
Most nyugdíjasan, életem végső szakaszán haladva, a vezérigémmé vált: Máté 24, 13: „Aki mindvégig állhatatos marad az üdvözül.” Kérem a kegyelmes Istent, hogy 18 unokás nagyapaként ne váljak soha méltatlanná, és a hitnek harcát a végsőkig meg tudjam harcolni.
Nagytarcsa 2024. 05. 05.