„Senkit nem láttam, akit a fogyatékossága vagy balesete tett szerencsétlenné, hanem azért volt szerencsétlen, mert nem tudta elfogadni a fogyatékosságát. Nem az tesz tönkre, ami történt, hanem az, hogyan viszonyulsz hozzá” – írta Jacques Lusseyran (1924–1971), francia író, filozófus, egyetemi tanár, aki gyermekkorában egy balesetben vesztette el a szeme világát.
A fogyatékosságod az életed része, de nem ez az, ami meghatároz – mondta egy kollégám, és én – több-kevesebb sikerrel – megpróbálok ennek szellemében élni a mindennapokban. Hiszen valóban nem ez az, ami meghatároz engem, hanem a hit és a megváltottság ajándékának tudata.
Ám elhívásom tudata egyúttal feladatot is ad: felhívás Isten követésére és bizonyságtételre – a rendelkezésemre álló eszközökkel.
Jónéhány évvel ezelőtt úgy határoztam meg magam, hogy az írás a szenvedélyem, az életem. Sok víz lefolyt azóta a Dunán.
Kenyerét hosszú ideje közszolgaként kereső emberként, egyre sürgetőbben, szinte naponta érzem: jó lenne erre az útra, ehhez a kreatív önkifejezési módhoz visszatalálni.
Annál is inkább, mert befelé forduló, befelé élő, csendet szerető ember vagyok, aki talán az írott szóban tudja, tudná megmutatni önmagát, és – reményei szerint – a szavain keresztül megajándékozni másokat.
Az íráshoz nélkülözhetetlen számomra a csend. A csend, ami nem hallgat, hanem beszédes. A csend, ami élettel teli. A csend, ami egy eszköz ahhoz, hogy jobban megismerjem önmagamat és az Istent. Hogy meghalljam a hangját. Mert a csendben Isten jobban elérhető, megszólítható.
Egyetértek azzal a nemrég elhangzott megállapítással is, hogy a legmélyebb imához még szavakra sincs szükségünk, hiszen könnyen lehet, hogy amikor megszólalunk, nem egészen azt mondjuk el, amit valójában szeretnénk.
Amikor nem mondunk semmit – „csupán” vagyunk Isten előtt –, akkor osztunk meg vele valójában mindent.
Úgy gondolom, hogy az életben a legigazabb és legfontosabb célom ez kell, hogy legyen: megosztani mindent Istennel. Megmaradni mellette, elmélyíteni magamban az ő szeretetét. Kapcsolatban lenni vele.
Minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy valósággá váljék az a Jézus szavait tartalmazó ige, ami a lelkésszé avatásom alkalmából készíttetett meghívón volt olvasható: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,24–25)
Fel van adva a lecke.
2024.
Gazdag Zsuzsanna
Végzettségei: evangélikus lelkész, újságíró, mentálhigiénés szakember. Foglalkozása: elszámoltatási referens. Budapesten született és élő, mozgáskorlátozott, középkorú nő. Szülei egyetlen gyermeke, barát, ismerős, volt iskola- és csoporttárs, kolléga, szomszéd. Csendes, visszahúzódó fajta. Ennyi vagyok. Ennyi lennék? Ki tudja… Az a kérdés, mi az, amit gondolok magamról? Mi az, amit meg akarok mutatni magamból? Mi az, amit meg tudok mutatni magamból? Mi és mennyi az, amit mások gondolnak rólam vagy látnak belőlem?
Úgy vélem, nehéz rálelni arra a bizonyos hivatásra, ami csak a miénk, és ami által beteljesedett életet élhetünk. Hosszú-hosszú ideig úgy éreztem, hogy nekem az írás ez a csoda. Valaki egyszer azt mondta nekem, minden áldott nap szánjak időt az írásra, mindegy, hogy miről, csak írjak, sokat és szívből, és én nem voltam rest hallgatni rá. Jó lenne újra így cselekedni – nem tenni mást, „csak” élni és írni, és ha töredékesen is, de bemutatni a bennem és körülöttem létező világot.