Életem igéje: „Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”
János 11,25
Kétezer éve tudjuk, hogyan halt meg Jézus Krisztus, és kétezer éve nem tudjuk – hogyan támadt fel. Azt azonban tudjuk, hogy feltámadt. A húsvét és a mennybemenetel közötti negyven nap Jézus földi működésének utolsó, szerintem legcsodálatosabb, egyúttal legtitokzatosabb időszaka. (Hasonlóképpen a Sátántól való megkísértésének első negyven napjához.) De ha nem tudjuk, hogyan, honnan tudjuk, hogy valóban feltámadt? Miért érzik úgy sokan, élő hitűek is, hogy itt valami titok lappang, amit erősíteni látszanak a szemtanúk eltérő, ellentmondásos tapasztalatai is?
Természetesen a Szentírásból. A Bibliát úgy kell olvasnunk, értelmeznünk, és elfogadnunk, hogy „a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mindörökké”, ahogy Mózes ötödik könyve írja. Tehát ne a titkokat, hanem a kinyilatkoztatott Igét próbáljuk megérteni és megtartani. A Jézus e világon töltött utolsó negyven napjáról szóló Igét is. Mert, mint Péter apostol második levelében írja: „nem mesterkélt (kieszelt) meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának.” János apostol, a szeretett tanítvány evangéliuma végén így magyarázza a feltámadott Jézus megjelenéseinek elbeszélését: „Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az ő nevében.”
János utalásából kiderül, hogy Jézus feltámadása után több embernek jelent meg, mint amennyiről a Szentírásban olvashatunk. Péter szerint nem az egész népnek, hanem az Istentől kiválasztott bizonyságtevőknek; Pál apostol azt írja a Korinthusbeliekhez írt első levelében, hogy az apostolok után több mint ötszáz atyafinak jelent meg egyszerre. A négy evangéliumból tudjuk, hogy a kereszthalála után harmadnapra feltámadt Krisztus megjelent Mária Magdolnának, egy másik Máriának és néhány más asszonynak, Péternek és Jánosnak, majd a két emmausi tanítványnak, s még húsvét vasárnap este az apostoloknak, aztán nyolc nap múlva külön Tamásnak is, majd ismét több tanítványnak a Genezáreti-tónál.
Elegendő bizonyíték a szemtanúk bizonyságtétele arra, hogy Jézus valóban feltámadt? Nem beszéltek össze a tanítványok, hogy becsapják a népet? Máté megírja, hogy a Jézus megfeszítését Pilátusnál kieszközlő főpapok és farizeusok arra kérik a római helytartót, hogy őriztesse a sírt, nehogy Jézus tanítványai éjjel ellopják a holttestét, és azt mondják a népnek: feltámadt a halálból. Mint mondják: „ez az utolsó hitetés (csalás) gonoszabb lenne az elsőnél”, mármint annál, hogy Jézus többször megjövendölte, hogy megölik őt, de harmadnapon feltámad. A főpapok hiába őriztetik a nagy kővel elzárt és lepecsételt sírt, Jézus teste vasárnapra virradóra eltűnik a sírból, ők mégsem hiszik el a feltámadását. A 17. században élt zseniális keresztény tudós, Pascal is megemlíti a csalás hiedelmét, és meggyőzően kifejti, hogy ha az apostolok csalók lettek volna, az bizonyosan kiderült volna (Gondolatok 801–802.).
De valóban Jézussal találkoztak a tanítványok (és az asszonyok), vagy csak azt képzelték? Több elbeszélésből tudjuk, hogy először nem ismerik fel, aminek az lehet az oka, amit Pál apostol így fogalmaz meg: Jézus nem a romlandó, halandó hús-vér emberi testben támadt fel, hanem a romolhatatlan, halhatatlan dicsőséges lelki, szellemi testben. Emiatt nem a látható, hanem a hallható, a hozzájuk szeretettel szóló Jézusban ismerik fel a feltámadott mesterüket: Mária Magdolna éppúgy, mint a két emmausi tanítvány, vagy Péter a Genezáreti-tónál. A legmegrendítőbb bizonyságtétel a kételkedő Tamás apostolé, aki nem hiszi el a többieknek, hogy látták a feltámadt Urat, saját szemeivel és ujjaival akar meggyőződni Jézus sebeiről. Ugye, milyen ismerős ez a magát felvilágosultnak, okosnak tartó, tamáskodó embertípus, aki azt vallja: majd hiszem, ha látom. Nekik is szól Jézus, aki megjelenik Tamásnak, és szeretettel nyújtja neki átszegezett kezeit, és mutatja dárdával átszúrt oldalát, mondván: ne legyen hitetlen, hanem hívő. Ekkor Tamás – első emberként – így felel: „Én Uram és én Istenem!” Jézus pedig ezt mondja neki: „Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (János 20,27–29)
Itt válik nyilvánvalóvá a feltámadott Krisztus misztériuma: az isteni szeretet, amely legyőzte, „utolsó ellenségként” eltörölte a halált, legyőzi a hitetlenséget is. És a félelmet is. Jézus kereszthalála előtt e szavakkal búcsúzik tanítványaitól: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem!” Feltámadása után így köszönti tanítványait: „Békesség néktek!” Beszédéről ismerik fel őt, ahogy mindig, mindenki Isten megszólaló szeretetéről ismer rá az élő Jézusra. Aki hisz benne, nem fél, mert abban él az ő újjáteremtő és soha el nem fogyó teljes szeretete, amely kiűzi a félelmet szívünkből (1 Ján. 4,18). Aki hisz bennem, ha meghal is, él – mondja kétezer éve Jézus. Aki olvassa, befogadja, és megtartja a könyvek könyvében megírtakat, az ma is reménykedhet abban, hogy a neve be van írva az élet könyvébe, és nem töröltetik ki belőle az utolsó ítéletkor, midőn – Pilinszky felejthetetlen szavaival – „a bárány, kit megöltek, végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet.”
Faggyas Sándor
Örömmel fogadjuk és Hírlevelünkben megjelentetjük olvasóink gondolatait arról, hogy miért és melyik az „életük igéje”
E-mail: prusz@lutheran.hu