Idestova már vagy másfél évtizede megtisztelő lehetőség, hogy a Protestáns Újságírók Szövetsége a Reformációi Gálaesten adhatja át az első magyar nyelven megjelent újság, a Magyar Hírmondó evangélikus lelkész-szerkesztőjéről, Rát Mátyásról elnevezett díját itt, az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A díj presztízsét persze nem ez az alkalom és ez a patinás helyszín adja, hanem – meggyőződésünk szerint – maguknak a díjazottaknak a személye, kiemelkedő munkássága. És ez még akkor is így van, ha Önök, tisztelt hölgyeim és uraim, esetenként csak ezen a díjátadó ünnepségen hallják először az általunk kitüntetett médiamunkás nevét.
Nem sietem hát el megnevezni idei díjazottunkat, hátha akad Önök között, aki a díjra érdemesített munkásságának vázlatos áttekintése során a homlokára csap… Erre éppenséggel jó esélyt adhat, hogy idei díjazottunknak eddig összesen már 17 (!) önálló kötete jelent meg különböző kiadóknál.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Protestáns Újságírók Szövetsége október 25-én – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósággal, valamint a vendéglátó intézménnyel karöltve – „Miért hiszünk el mindent?” alcímmel készül megtartani újabb idei konferenciáját a Károli Gáspár Református Egyetem Csekonics-palotájában. A Rát Mátyás-díj idei díjazottja ugyan nem szerepel a fake-news, az álhírek természetrajzát vizsgáló rangos előadók sorában, ámde munkásságának jelentős részét épp a hamis – vagy egyszerűen téves – információk tisztázására szentelte. Aktív újságíróként és szerkesztőként a mindenkori jelen hamisságait igyekezett leleplezni, íróként (merthogy 2007-ben történt nyugalomba vonulása óta inkább már íróként tevékenykedik), szóval íróként főként a magyar történelem homályos epizódjainak felderítésére törekszik,– szívós kutatómunkával. Példának okáért „A tüzes trón meséje és más Dózsa-mítoszok” című opusza erős érveket szolgáltat ahhoz, hogy belássuk: a parasztháborút kirobbantó Dózsa a magyar történelem egyik legkártékonyabb figurája volt, így – ellentétben az iskolában tanultakkal – Dózsa nem sorolható nemzeti hőseink közé…
Nos, az említett témaválasztás – úgy vélem – sokakban felkeltette azt a gyanút, hogy idei díjazottunk: férfiember. Így van; nevezzük hát el – mondjuk – Attilának!
Attila életrajzának ismertetése könnyű feladatot ró a laudátorra, tekintettel arra, hogy az elmúlt évben – „Emlékpengető” címmel – megjelent önéletrajzi regénye (melynek előszavát egyébként a Rát Mátyás-djjal már korábban kitüntetett Pósa Zoltán írta), egy évtizeddel ezelőtt pedig a Napkút Kiadó kérésére kivonatolta életrajzát.
Mielőtt azonban ebből idéznék, szabad legyen három további adalékkal szolgálni:
Attila történelmi család sarja: dédapja 1848-49-ben egy szabadcsapat parancsnokaként harcolt a Habsburgok ellen. A császári önkényuralmi rendszer ugyan majdnem tönkretette, de 1867 után három ízben is országgyűlési képviselőnek választották. 1872-79 között a képviselőház alelnöke volt, és – nem mellesleg – huszonöt éven át látta el evangélikus egyházkerületének felügyelői teendőit.
A Rát Mátyás-díj idei várományosa nem Magyarországon született, hanem 1945. május 4-re virradóan a bajorországi Deggendorfban, ahová az orosz megszállás elől menekült az édesanyja. Ott is keresztelték meg a helyi evangélikus templomban, és onnan tértek vissza Magyarországra egy menekültszállító szerelvényen. (Édesapja csodával határos módon szökött meg a szovjet fogságból, és 1945 őszén tért haza Budapestre.)
A legmeghökkentőbb adalék azonban kétségkívül az, hogy Attila 45 évesen írta meg első újságcikkét!
És akkor következzék néhány mondatnyi idézet Attila saját vallomásából:
„A fővárosban nevelkedtem, egy ötgyermekes családban, igazán szűkös életkörülmények között. Szüleink nem voltak a kommunista rendszer kegyeltjei, ám hihetetlen önfeláldozással dolgoztak értünk, s az általuk teremtett szeretetteljes, harmonikus légkör gyakran elfeledtette velünk a szegénységből adódó kellemetlenségeket.
Kisgyermekkoromtól erős érdeklődés élt bennem a rajz, a festés, a mintázás iránt, s ez életem nagy részében elkísért.
1969 és 1990 között szabadfoglalkozású grafikusként dolgoztam. Eleinte múzeumok megbízásából tárgyi emlékeket, ásatási dokumentációkat rajzoltam, majd ismert kiadók számára illusztrációkat, könyvborítókat készítettem. Ezek mellett plakátok, hanglemezborítók és bélyegek tervezésére is lehetőségem nyílt.
1981 és 88 között önálló kiállításokon mutattam be munkáimat, többek között Budapesten, Kecskeméten, Nyíregyházán, Kőszegen és Sopronban.
1990-ben a Lúdas Matyi munkatársa lettem, s ettől kezdve az írott sajtó jelentett számomra kihívásokat. 1992-ben az Új Magyarország segédszerkesztője, 1992 és 1995 között a Pest Megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese, 1995-ben a Reform, 1996-tól 1998-ig a Nyugati Magyarság, 2003-ban a Keresztény Élet, és 2004-ben ismét a Reform külső munkatársa voltam.
1998 és 2002 között felelős szerkesztőként dolgoztam a Kis Újságnál, 2006-tól 2010-ig pedig a Múlt és Jelennél.
1992 és 2007 között a Magyar Újságírók Közösségének elnökségi tagjává, 2004 és 2006 között titkárává, 2006-tól 2007-ig elnökévé választottak.
Első kötetem, amely négy év publicisztikai válogatását tartalmazta, a Püski Kiadónál jelent meg 1996-ban. Még ebben az évben a Gemini Kiadó megjelentette Régi magyar családok – mai sorsok című kötetemet, amelyet az Athenaeum Kiadó 2004-ben igényesebb kivitelben, bővített formában ismét kiadott. Az Athenaeum ettől kezdve szinte évente adta ki a magyar történelemmel kapcsolatos ismeretterjesztő köteteimet, amelyek közül az 55 meghökkentő eset a magyar történelemből már a negyedik kiadásban fogy.
Ma már elsősorban a könyvírás foglalkoztat. Olykor felteszik nekem a kérdést, hogy van-e elegendő közérdekű téma a magyar történelemben, hiszen már annyi mindent feldolgoztak és közreadtak az írók, a történészek. Mivel az úgynevezett marxista történelemfelfogás sok értékes, ma is érvényes kutatási eredményt »felülírt«, illetve háttérbe szorított, bőségesen akad tennivaló. Gyakran szembesülünk azzal, hogy mennyi mindent tudunk másként, mint amit tanulmányaink alapján korábban hitelesnek tartottunk, de azzal is, hogy mennyi minden nem fér bele a történelemoktatásba.”
Egészítsük ki ezt az önélet-vallomást azzal, hogy nyugdíjba vonulása után Attila – elsősorban evangélikus elkötelezettsége okán – „igazolt át” a Protestáns Újságírók Szövetségébe, amelynek azóta is egyik legaktívabb,– és egyik legszerényebb tagja.
Talán még a tagtársak közül sem tudja mindenki, hogy Attila tavaly „a nemzeti emlékezet megőrzését sokoldalúan szolgáló, az egyetemes emberi és keresztény értékeket elkötelezetten képviselő alkotóművészete elismeréseként”Áder János köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést.
Lehetséges, hogy az államfő tudomást szerzett arról, hogy idén kinek tervezzük átadni a Rát Mátyás-díjat? … Majd Attila kideríti…
Addig is,
Tisztelt hölgyeim és uraim,
legyenek tanúi annak, hogy
2022-ben a Protestáns Újságírók Szövetsége Rát Mátyás-díjának kitüntetettje: Bánó Attila