Szabó Imre
(1919-2011)
Szabó Imréné Szabó Éva
(1924–2011)
Az egyháztörténet clairvaux-i Szent Bernátot nevezi a „mézajkú doktornak”. Akik hallották Szabó Imre és Szabó Imréné Szabó Éva igehirdetéseit, hajlamosak rájuk is alkalmazni e titulust.
A világháború, majd a kommunista diktatúra alatt kibontakozó karizmatikus ébredés idején, a bel- és egyházpolitikai változások kereszttüzében, a református lelkészházaspár szolgálatainak öröksége az Örökkévaló Istennel történt találkozás élménye, az egyházukhoz való hűség és a Szentlélek munkájának áldása.
A portré megírását a személyes találkozáson túl lelkészi szolgálatuk jelentősége vezérelte.
Szabó Imre a délvidéki alsóittebei kisebbségi sorsból a második világháború idején egyetlen fillér nélkül jött Budapestre, a református teológiára, ahol 1946-ban szerzett diplomát, pedig a politika is hívta a Kisgazda Párt Független Ifjúságába. „… szegényparasztnak, kisebbségi magyarnak születtem, voltam inas, kegyelemkenyéren élő diák és teológus, majd papként osztályidegen a társadalomban és eretnek az egyházban. Szóval, ahogy fordult a történelem kereke, én mindig alulmaradtam.” Kiskunhalason szolgált, majd a Kálvin térre került Ravasz László és Muraközy Gyula mellé. Muraközy a Református Élet szerkesztője is volt, és Szabó Imrét beavatta az újság szerkesztésébe is. „Sajtóbelépőjével elmehettem különböző fogadásokra, ahol az akkori sovány koszthoz képest végre jól lakhattam.”
A politikai nyomás alatt álló egyházban élte át az „ébredést”, 1947-ben egy szárszói konferencián tért meg, amelyről így ír: „Nem reménykedni kell Krisztus váltságában, hanem elfogadni. Ez pedig akkor történik meg, ha hálát adunk érte.” A megtérés evangéliumának hirdetése változást hozott a Kálvin téri református gyülekezet életében is. Szegedi Erzsébet diakonissza hosszú vívódás után átadta életét Jézus Krisztusnak. Erzsébet testvér közismert személy volt a pesti egyházi életben, ezért akik kétségbe vonták Isten munkáját az ébredésben, ezért is Szabó Imrét tették felelőssé. Egyre több lelkész csatlakozott az ébredéshez. Szabó Imre a Sírjanak a papok című könyvében írja: „Az ébredés, amikor a lelkek úgy omlanak Krisztus karjaiba, mint ahogy az érett gyümölcs leesik a fáról.” Sokan nem nézték jó szemmel, hogy a Kálvin téri gyülekezet káplánja az ébredés embere. Muraközy Gyula kezdeményezte eltávolítását a Kálvin térről, így került Kelenföldre, majd a Klauzár térre, ahol barátja, Farkas József egyházkerületi lelkész káplánja lett.
A gyülekezeti szolgálat mellett az Istenhegyi Otthonban is rendszeres feladatai voltak. Fiatal kora ellenére „espit” – ahogy akkoriban szólították –, kinevezték az Istenhegyi Otthon igazgatójának, hogy megerősítsék Zsindelyné Tüdős Klára, a Református Nőszövetség elnökének pozícióját. A „tüzes ember” Tüdős Klárával és Pilder Máriával együtt folytatta tovább a missziót, naponta élték át, hogy emberek tértek meg, életek újultak meg a Szentlélek által. 1949 tavaszán Ván Benjámin, első principálisa Kiskunhalasra hívta evangélizálni. Ugyanerre a hétre Szabó Évát is meghívta. Noha nem ez volt az első közös szolgálatuk, ez a hét mégis meghatározta későbbi közös életüket. 1949. december 17-én a fasori református templomban apósa, Szabó Imre kérte Isten áldását házasságukra. A Kálvin téren kaptak lakást, amit Tüdős Klára rendezett be. A tőle nászajándékba kapott bútorokat halálukig megőrizték.
Szabó Imre lassan rákerült a feketelistára. Segédlelkészi státusza változott, 1950 márciusától egyházkerületi missziói lelkészként szolgált. A Dunamelléki Református Egyházkerület gyülekezeteiben evangélizációs körutakra indult, és szolgálatai nyomán számos gyülekezetben megindult az ébredés. Bereczky Albert püspöktől sokan azt várták, hogy támogatója lesz az ébredésnek, de nem így történt. Éppen ő kezdte meg az ébredés mozgatórúgójának számító Bethánia felszámolását. 1950 novemberében Bereczky Albert lelkésszé szentelte Szabó Imrét, miután az egyházkerületi közgyűlés véglegesítette missziói lelkészi szolgálatát. „Boldogok a tiszta szívűek…” (Mt 5,9) – hangzott az áldás, miközben a püspök már nem nézte jó szemmel, hogy Szabó Imre megmaradt az ébredés vonalán. A felajánlott pesti egyházi irodai munka helyett 1952-től lelkipásztori szolgálatot vállalt Sárbogárdon. A templomban Füle József, bicskei esperes végezte el a beiktatást. Noha Szabó Imre akkor már persona non grátának számított pietista és bethánista múltja miatt, Muraközy Gyula mégis részt vett a beiktatáson.
Az Istenhegyi Otthon megszűnése után Szegedi Erzsébet családtagként élt közöttük Sárbogárdon, amíg az állam és az egyház nem rendezte a diakonisszák nyugdíját. Káplánként többen is szolgáltak Sárbogárdon: Fekete János, Koczó Pál, Bolyki János és Korsós István, majd 1957-től felesége, Szabó Éva. A bibliaórákon bevezették a közös imádkozást, ősztől tavaszig házi istentiszteleteket tartottak évente 20-25 alkalommal, amíg a tanácselnök meg nem tiltotta. Tudta nélkül beválasztották a Népfront járási elnökségébe, de azon kívül, hogy meghívásokat kapott, semmiben nem kellett részt vennie. A Tahiban tartott lelkészkonferenciákon mindenkinek kötelező volt a részvétel, így neki is. A „szolgáló egyház teológiájával”, ami nem mást jelentett, mint hogy úgy kellett volna értelmezni a szocializmust, mint Isten országát, nem tudott azonosulni, és néhány felszólalása miatt az esperes felmentette Szabó Imrét a kötelező részvétel alól.
Az 56-os forradalom után a férfi héttel, valamint Veresegyházi László és Pongó Gyula nagy evangélizációjával néhány hétre hitében megújult gyülekezetté vált a sárbogárdi. Szabó Imre pedig hű maradt a gyülekezethez a kudarcok, kritikák és az időnkénti elvágyódásuk ellenére is. 1957-ig a szovjet blokk és Tito konfliktusa miatt nem kapott útlevelet Jugoszláviába, noha ott Ágoston Sándor püspök rábízta volna a missziói munkát. 1958 októberében feleségével együtt megkapta a kivándorló útlevelet, és a magyar állampolgárságból elbocsájtó okirattal bárhová mehettek volna a világba, mégis maradtak Sárbogárdon. 1957-től édesanyjához rendszeresen hazalátogatott Becskerekre, Itabéra.1986-ban, a 200 éves jubileumon még nem, de 1991-ben, az 50 éves érettségi találkozóján már prédikálhatott szülőfaluja templomában. 1960-ban elkezdték a 200 éves parókia renoválását. A gyülekezet 10 éves lelkészi jubileuma alkalmából új palásttal ajándékozta meg. A hatvanas évek elejétől egyre több gyülekezetbe hívták meg evangélizációs szolgálatra, többször feleségével együtt ment. Nyugdíjazásukig 144 gyülekezetben hirdették az evangéliumot, a sárbogárdi szószéken pedig 143 vendég igehirdető szolgált.
A Szabó családnál a kántori feladatok ellátása és a töbörzsöki egyházrész szolgálata mellett családtagként segítette a háztartás ellátását Acsay Irma testvér, több mint tíz éven át. Kis István gondnok hűsége, tekintélye is kellett ahhoz, hogy másodszor is belefogjanak a templom renoválásába. Számos nagy esemény mellett 1966-ban Szamosközi István püspök látogatását közebéddel ünnepelte meg a gyülekezet. 1973-ra megvalósították Huszár Dezső egykori főgondnok még 1944-ben tett végakaratát, hogy új parókia épüljön Sárbogárdon. Számos külföldi kapcsolattal rendelkeztek. Hollandiai vendégeskedésük idején, – ahová évente visszatértek, és egyre több barátot, élményt és tapasztalatot szereztek –, életre szóló barátságok alakultak ki. A gyerekeknek küldött vrijgemaarki adományok, ruhák nagy segítséget jelentettek a hétgyermekes lelkészcsaládnak, jelentősen megkönnyítették a mindennapok terheinek hordozását. Külföldi gyülekezetekben történő szolgálataikról úgy emlékeznek a mai napig, mint az ottani ébredés, megújulás kezdetéről, ami megmozgatta az ausztriai lutheránus egyházat is.
A karizmatikus ébredéssel meghatározó időszak kezdődött életükben, amely a magyar református kegyesség, az ébredés történetének is jelentős része. Minden, amit az ébredésben átéltek, egy célt szolgált, hogy „az itt nyert áldásokkal ki-ki só és kovász legyen saját gyülekezetében.” Csikesz Marcsa imádsága és áldása, Bereczki Sándor lelkész bátorítása, az Ige előtti alázat és csendesség Szabó Imre életében kiteljesítette szolgálatait, amikor átélte a nyelveken való imádkozást. Hálás szívvel köszönte meg Istennek a Jóel 2,17 igei üzenetét: „A tornác és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái, és mondják: Légy kegyelmes, óh Uram, a te népedhez!” Minden reggel bement a bogárdi templomba, és az Úr asztala előtt imádkozott a gyülekezetért, az oda járó emberekért, családokért, és az üres padokért, hogy azok megteljenek. Isten megajándékozta a „könnyek adományával”, a szánalom jézusi lelkületével, és nemcsak megértette, hanem vallotta, hogy az a mentő szeretet, amellyel Jézus fordult az emberekhez, mindennél nagyobb. Az ország számos részéből jöttek a megújulásra, megtisztulásra vágyó emberek Sárbogárdra. Noha „Babits szavával szólva rühellettem ezt a prófétaságot”, mindaddig gyakorolta, amíg azt nem tapasztalta, hogy „némelyek így akarják megspórolni a személyes önvizsgálatot és bűnbánatot”, és rá nem ébredt arra, hogy a prófétálás nem szoríthatja háttérbe „az ige primátusát a hívők életében”.
1968-89-ben névtelen levelek, vádak, feljelentések érkeztek, először a gyülekezetből, majd a hívő testvérektől is. A hivatalos egyházi fórumokon elítélték, de Szabó Imre az egyházi szolgálatból Bartha Tibor püspök felszólítása ellenére sem lépett ki. Elmaradt az „eretnekper” is, de a református egyházban megbélyegzett emberekké vált feleségével együtt. Annak ellenére, hogy Kardos László disszertációjának védését a nyelvekenszólásról, elfogadta Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Református Egyház zsinatának világi elnöke, a budapesti egyházmegye lelkészi közössége hivatalosan elítélte a karizmatikus mozgalmat. 1981-ben a Zsinati Tanács egy pozitív állásfoglalást adott ki a karizmákról, és a karizmatikus lelkészek zaklatása ezzel megszűnt a hivatalos egyház részéről.
Bogárdi lelkészi pályafutásuk a körtvélyesi imaház építésével és felszentelésével ért véget. Három évtized alatt háromszor renoválták a templomot, új parókia épült, évente átlagosan 30-40 gyermeket konfirmáltak, mintegy 1200 temetésen tett bizonyságot az feltámadásról és az örök életről. A sárbogárdi gyülekezetből heten lettek református lelkészek. Akinek csak lehetett segítettek jó szóval, és ha kellett pénzzel is, sokszor erejükön felül, de mindig diszkréten és sohasem öncélúan.
Szabó Imre három műtétje is hozzájárult, hogy harminchárom évi sárbogárdi szolgálat után feleségével együtt menjen nyugdíjba 1985-ben. Nyugdíjas éveiben, 1995-ben megírta a Sírjanak a papok – Mozaikok egy falusi lelkész életéből önéletrajzi könyvet, amely a református karizmatikus mozgalom megértésének is alapdokumentuma. További könyvei, tanításai: Bűnösök barátja, Kívánjatok lelki ajándékokat, Kétszárnyú madár, A jó hír, Aki hegedűszóban tudott prédikálni, Bizonyosságaim és a Mini praxis pietatis. A Teológiai Szemlében 1988-ban megjelent a Magyar Karizmatikus megújulás című tanulmánya. Feleségével együtt szerkesztette az ötezer példányban megjelenő Vigasztaló Testvéri körlevelet, a benne megjelenő személyes bizonyságtételekkel igyekeztek pótolni a csendesnapok áldásait.
Szabó Imre 1987-ben és 1989-ben kétszer három hónapig Varga Sándor londoni gyülekezetében szolgált. Újra és többször megjárta Svájcot, Németországot, Hollandiát, Ausztriát. Edel lelkésszel balkáni körutat tett. Az Eiwen házaspár meghívására az Altenmark melletti hegyekben nyári táborozásokon igei tanítással szolgált feleségével együtt. Elvállalta a horvát menekültek lelki gondozását, kezdeményezésére a Zsinati Iroda kiadta a horvát nyelvű énekeskönyvet. Eszéken megválasztották tiszteletbeli lelkésznek. Sárbogárd díszpolgári címet ajándékozott neki, hosszú lelkészi szolgálatának megbecsüléseként.
A nyugdíjas évek is szolgálatban teltek el. Évről évre hitmélyítő konferenciákat tartottak Emmausban, majd Mátraházán. Levelekben és telefonon keresztül bátorítottak, erősítettek a lelki testvérekért való imádságban kapott igei üzenetekkel. Életük, hitéletük példája számos lelkipásztor szolgálatára, családi életére áldást jelentett, és formálta gyülekezetről és egyházról való gondolkodását. Szabó Imre 2011. április 13-án tért meg Teremtőjéhez. A sárbogárdi református templomban búcsúztatták, a Huszár temetőben helyezték örök nyugalomra.
Szabó Éva ősei között keresztyén lelkipásztorok sorakoznak erdélyi, felvidéki, tiszaháti, bánáti, vértesaljai magyar családok. Édesanyja Kolozsváron érettségizett, majd a budapesti Iparművészeti Főiskola textil szakáráról ment férjhez Szabó Imre református lelkészhez, aki a budapesti egyházmegye megszervezője, első esperese, közéleti ember volt. Szülei öt gyermeket neveltek, Éva volt az elsőszülött. Német nyelvű óvodába járt, nyarait a Balatonnál, 12 és 13 évesen egy svájci iskolában töltötte. Korcsolyázott, vívott, úszott, hegedült, énekversenyt, aranymondásos versenyt nyert, ünnepélyeken szavalt. Édesapja a havas Városligetben avatta be először a bibliai igazságokba, a keresztyén élet titkaiba. Kifényesített rézfilléresekkel magyarázta el, hogy nem az adomány mennyisége, hanem a szív minősége számít az adakozásban. A falu iránti szeretete gyermekkorában, egy veleméri rokonlátogatásnál ébredt fel. Lelkileg éretten, tizenhat évesen konfirmált.
Szabó Éva a Julianna iskola után katolikus gimnáziumban tanult, majd a Baár-Madasban érettségizett. Áprily Lajos igazgató vette szárnyai alá, a bibliaórákon pedig Bereczky Piroska teológa „szóval, imádsággal, szeretettel Jézushoz vezette.” Konfirmációja előtt kapta az igét: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!” (Ézs 43) Megtérését a konfirmáción édesapján keresztül kapott áldás áldása erősített meg a „Maradjatok énbennem, én is tibennetek… Mert nálam nélkül, semmit sem cselekedhettek!” (Jn 15,4-5) igével. A Fasorban leányköri vezető volt, és nagy szeretettel, hozzáértéssel, lelkesen tanította a gyermekeket is.
A teológiát a második világháború és Budapest ostroma alatt végezte. Az újjáépítés idején az ifjúság a teológián lelki reformokat akart megvalósítani, de a tanári kar a memorandumot elutasította. A diákok közül csak Szabó Imre és Szabó Éva nem vonta vissza aláírását. Dr. Papp László, az ószövetség és a héber nyelv professzora felkeltette a tantárgya iránti érdeklődést annyira, hogy már asszony volt, három gyermek édesanyja, amikor a professzor úr levelet írt, hogy „Fogjon hozzá a doktori disszertációjához!” Erre azonban már nem került sor, ahogyan Szabó Éva a Süt a nap! című könyvében írja: „ De erre a falusi papnéság, az egymást követő gyermekek nem adtak lehetőséget. Őneki köszönhetem, hogy bevont az ökumenikus munkába, értékelte nyelvtudásomat, és felhasználta arra, hogy az ő külföldi kapcsolatainak én is részese legyek. Így jutottam ki Chateau de Bosseyba, az ökumenikus tanintézetbe.” 1947-ben az oslói Keresztyén Világifjúsági Találkozón, egy év múlva pedig Amsterdamban képviselte a Magyar Református Egyházat, mint a leány misszió kinevezett munkása. 1948-tól Tahiban a Sion hegyi üdülőben rendszeresen nyári konferenciákat is tartott.
Szabó Imrével való házasságát Isten hét gyermekük születésével áldotta meg: Imre, Júlia, János, István, Sándor, Gábor és Miklós. A gyermekáldást Isten ajándékának tekintették. „Azokban az időkben már igazán komolyan vettük Isten szavát, és az Ige vezetése alatt éltünk. Így minden gyermekünk születésekor az volt az első kérdésünk: Istenünk, mutasd meg, mi a szándékod ezzel a kis gyermekkel? Azokat az igéket, amiket akkor adott Isten, olyan mélyen a szívembe véste, hogy ma is el tudom sorolni…” Sárbogárdon Isten mindig gondoskodott róluk, mindig volt az asztalukon ennivaló az ötvenes-hatvanas években, noha csak a 900 forintos lelkészi és 300 forintos kántori fizetésből éltek. Volt konyhakertjük és kertjük 40 szilvafával, tartottak disznót, libát, kecskét, és egy ideig tehenet is. Fiaiknak, akik a debreceni kollégiumban tanultak, rendszeresen küldték a csomagokat. A gyerekek a szünidő első felében dolgozni jártak, a nyár második felét az időközben felépített káptalanfüredi „mézeskalács” házukban és a balatoni strandon töltötték. Szabó Éva Sárbogárd hosszú utcáin a temetéseken szólóénekkel szolgált, mert Sztáray Mihállyal együtt vallotta: sokakat az énekszó ragad meg. A családlátogatások pásztori beszélgetései, az imádság órái, és a teológiai tudomány művelése mellett odaadóan foglalkozott gyermekekkel. Kántorként a templomi istentiszteleteken gyakran gyönyörködtette a gyülekezetet orgonajátékával. Mindenben segítő társa volt férjének, Szabó Imrének. Az üldözés és a megbélyegzés nehéz éveiben is. Hűséggel és örömmel végezte szolgálatait a gyülekezetben és a nagy családban. Mindezt egyszerűen, alázatosan tette, sokszor a háttérben imádkozva. „Hálás vagyok az Úrnak, hogy megkaptam a nyelveken való imádságnak az ajándékát…” – írja önéletrajzi könyvében. 1982-ben szentelték fel teljes jogú lelkipásztorrá, és ebből az alkalomból a sárbogárdi gyülekezet új palásttal ajándékozta meg. A Petőfi Rádió 1984. május 6-án, anyák napján élő adásban közvetítette Szabó Imréné Szabó Éva igehirdetését. Nyugdíjas éveikre átköltöztek saját házukba, amit szülei és anyósa örökségéből építettek a sárbogárdi parókia mellett. Sárbogárdi szolgálatuk befejezésekor erdélyi vagdalásos fehér úrasztali terítőt ajándékoztak a gyülekezetnek: „Isten iránti hálával hét gyermekünkért és lelki gyermekeinkért, akik a sárbogárdi szent gyülekezetben születtek szolgálatunk alatt: Szabó Imre és Felesége 1952–1985.”
Túl a hatvanon is sokat szolgáltak, gyakran utaztak külföldre is. Nagyon kiterjedt volt Szabó Éva lelkigondozói szolgálata, amit levelein keresztül végzett, és nemcsak Magyarországon. Németül, angolul és franciául is levelezett. Részt vett Birminghamben az Európai Karizmatikus Tömörülés konferenciáján, járt Közép-Angliában és Skóciában is. Evangelizált a Felvidéken Marcelházán és Komáromban, Erdélyben több helyen. Nyaraltak Rovinjban, és 1986-ban eljutottak Szentföldre is. Többször szolgáltak Ausztriában, Darmstadtban, számos missziói szolgálata volt több településen, például Zsibrikben, Gerjenben. Gyakran járt Berlinbe, a Gemeindeerneurung, a gyülekezeti megújulási mozgalom magyar képviselőjeként. Szoros kapcsolatot ápolt a Schniewind-Haus-i diakonisszákkal, és több nyugat-németországi lelkésszel is. Lelkészné konferenciákat szervezett, szolgált a nőszövetségi összejöveteleken, és számos asszonyt vezetett Jézus Krisztushoz. Édesapja Bujra való kitelepítése és halála után édesanyja 40 évig élt özvegyen.
Édesapja naplórészleteit Ég, de meg nem emésztetik címmel 1982-ben, combnyaktörése után ő adta ki, és ekkor írta meg önéletrajzát is Süt a nap! címmel. A Julianna iskola falán emléktábla őrzi, hogy ott a német megszállás idején zsidó gyerekeknek és felnőtteknek adtak menedéket. Szabó Éva és szülei is (posztumusz) megkapták a „Jad Vasem”, „A Világ Igazai” kitüntetést, elismerést. A Református Nőszövetség Zsindelyné Tüdős Klára-díját elsőként Szabó Éva kapta meg. Férje házasságuk 62. évében halt meg, félévvel később, 2011. október 17-én Szabó Éva is követte őt.
A lelkészházaspár hatása a magyar és nemzetközi vallási életre rendkívüli jelentőségű, mivel évtizedeken át hiteles tanúságtévői voltak Jézus Krisztusnak. Lelki vezetésük, útmutatásuk több generációt indított el a krisztusi útra és segített azon járni és megmaradni. Buzgó keresztyén életüket, hitüket nem képmutató ájtatosság, hanem az egyház közösségében, a gyülekezet életében való tevékeny részvétel, szolgálat jellemezte. Hatékony és áldozatos egyházi tevékenységüknek elismerése nélkül, mégis hálával, becsülettel és alázattal szolgálták a Magyar Református Egyházat, példát mutatva lelkésztársaiknak. Mindig a krisztusi parancsot tartották szem előtt, mentek, hogy tanítványokká tegyenek sokakat. Megszámlálhatatlan azoknak száma, akik Magyarországon és a világ több országában ma is hálával emlékeznek Szabó Imre és Szabó Imréné Szabó Éva életére, szavaira, életpéldájára.
Béres László Attila írása