Széchenyi húsvétja
Százötven éve, virágvasárnap írta a legutolsó bejegyzést naplójába a már tizenegy és fél éve a döblingi magán-ideggyógyintézetben lakó Széchenyi István: „Nem tudom megmenteni magam!” Pontosan egy hét múlva, húsvétvasárnap reggel karosszékében ülve, szétroncsolódott fejjel, holtan találtak rá ápolói és kezelőorvosa. A Habsburg önkényuralmi rendszerrel szembenálló gróf életét gyilkosság vagy öngyilkosság oltotta ki? – a történettudomány ma már egyöntetű álláspontja szerint az utóbbi történt, bár műkedvelő, amatőr történetbúvárok és fantáziadús írók időről időre felmelegítik a gyilkossági verziót.
Én szerény ismereteim alapján az öngyilkosságot tartom hitelesnek. Már utolsó hónapjainak, napjainak tanúi és megörökítői, a Széchenyi bizalmas munkatársaiként tevékenykedő Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél újságírók is kétségbevonhatatlannak tartották, hogy Széchenyi önkezével vetett véget életének. A Széchenyi döblingi korszakát a legalaposabban feldolgozó komoly történészek valóban meggyőző módon bebizonyították, hogy csakis öngyilkosság történhetett az 1860. április 8-ra virradó éjszakán a Bécs melletti Döblingben. De vajon nem rombolja-e le „a legnagyobb magyar” nimbuszát, hogy tudjuk róla, öngyilkos lett? Már a neki a legszebb szellemi emlékművet állító Arany János is utalt erre a kínos dilemmára Széchenyi emlékezete című költeményében: „Oh, mely irígy sors önző átka vett el, / Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? / Vagy épen egy utolsó honfi-tettel / Tagadnod kelle – a feltámadást?…”
Szerintem ez a legfontosabb, legérdekesebb, legizgalmasabb kérdés, amiről Széchenyi halálával kapcsolatban érdemes töprengeni nekünk, mai magyaroknak. Egy mélyen hívő katolikus ember miért vetett önkezével véget életének? S éppen húsvétvasárnapra virradóra, amikor minden keresztyén ember Jézus Krisztus feltámadásának öröm- és reményteljes ünneplésére készül? Széchenyi nem hitt a feltámadásban – vagy épp ellenkezőleg, ez a hit adott neki erőt végső döntése végrehajtásához?
Ezt a kérdést vizsgálja a református Németh László híres Széchenyi-drámájában. Széchenyi és Lonovics érsek a magyar irodalom egyik legmegrázóbb beszélgetésében arról vitatkozik, hogy ha egy ember kutyaszorítóba kerül és becsülete védelme érdekében nem lát más kiutat, akkor tulajdon kezével kivetheti-e magát ebből a világból? Széchenyi Szókratész, Démoszthenész, Hannibál példáját hozza elő, mondván – nyilvánvalóan magára célozva –, hogy szerinte a halálra ítélt mártírok kivégeztetésénél a hősök fegyverletétele (öngyilkossága) tisztább és nemesebb. Az érsek erre azt mondja, hogy „a mártírok a bátorság magasabb fokát képviselik”, vagyis István gróf egy gyengeséget védelmez. Erre Széchenyi kitör: „És ha úgy volna? Micsoda erkölcs az, amely egy hetvenéves, rossz idegzetű embertől többet követel, mint az ókor az ő legnagyobb hőseitől?” Az érsek válasza: „Nem többet, csak bizalmat a legvégsőkig.” Széchenyi riposztja: „Ha gyémántfúró volna a bizalom, akkor se vájhatna rést az én falaimon.” És kegyetlenségnek nevezi, hogy az érsek nem akar neki segíteni lelkiismereti válságában, nem akarja feloldozni, amit Lonovics valóban nem tehet meg, hiszen az öngyilkosság főbenjáró, megbocsáthatatlan bűn. Amikor Széchenyi azt mondja, számára csak az öngyilkosság felé van út, az érsek azt mondja: „Nincs! Elállja az Isten és az ön erkölcsi érzése.” Mire Széchenyi: „S ha én az Istent is ellököm? Mint ahogy a kétségbeesett a legkedvesebbet is eltaszítja az útjából?”
Aki volt már igazán szorult, kétségbeejtő helyzetben, az érti és átérzi Széchenyi vívódását. Hát nem erről szól Hamlet monológja is: „Lenni, vagy nem lenni: az itt a kérdés. / Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” S hát Jézus nem hasonló módon gyötrődött-e a Gecsemáné kertjében, ahol készülve a kereszthalálra, elalvó tanítványaitól magára hagyatva az Atyához imádkozott, könyörögve kérve Őt: „ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”? Az ima nem hallgattatott meg, a pohár nem vétetett el tőle, Jézus vért izzadó haláltusájában mégis elfogadta Isten akaratát. Engedelmeskedett és bízott az Atyában mindhalálig.
A már tizenegy és fél év óta menedékhelynek számító döblingi szanatóriumban élő, a Habsburg önkényuralom ellen tollal – a toll néha veszélyesebb, mint a kard – harcoló grófot a császári rendőrség az 1860. március 3-i házkutatás során leleplezte, és magas helyről megfenyegették, hogy egy állami őrültekházába viszik át. Ezután Széchenyi naplóbejegyzéseiben nyomon követhető, ahogy egy „kétségbeesett döntéssel” ki akarja vonni magát az üldöztetésekből, meg akarja semmisítenie magát, mert nem tudná elviselni azt a gyötrelmet, ami egy valódi tébolydában vár rá. Az ember ma sem tudja mély megrendülés nélkül olvasni utolsó néhány napi naplóbejegyzéseit: „Csupa kétségbeesés vagyok. Az éjjel véget akartam vetni az életemnek.” „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem.” „El vagyok veszve!” És végül virágvasárnap: „Nem tudom megmenteni magam!” Aztán még kereken egy hétig tusakodott magával, s a keserű pohárral. Ki tudja, hányszor és hogyan imádkozott Istenhez, ki tudja, kapott-e választ Tőle? Mégis, hinnie kellett, hogy van feltámadás.
Én remélem, hinni akarom, hogy ebben a hitben, a teljes kétségbeesésen túli legvégső, emberfeletti reményben fordította fejéhez a pisztolyt azon a százötven évvel ezelőtti húsvétvasárnapra virradó éjszakán a legnagyobb magyar. Hiszem, hogy nem a pisztolylövés volt az utolsó szó, hanem Jézusé, aki feltámadásával legyőzte a halált, hiszen Ő maga a feltámadás és az élet, és „aki hisz benne, ha meghal is, él”. Ha megannyi bűntől, betegségtől, gyengeségtől szenvedünk, soha ne feledjük a feltámadott Jézus vigasztaló szavát, amit a Sátán által gyötört Pál apostolnak mondott: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el…”
Faggyas Sándor
Reformátusok Lapja 2010. április 4..